A megbocsátás parkja

A parkoló félig tele volt, még éjfél után tizenkét perccel is, amit Margot furcsának, de a körülményekhez képest kissé megnyugtatónak tartott. Egy kisbusz és egy régi Honda közé húzódott be. A mozdulatlan sötétben a gumiabroncsok ropogása az apró köveken szinte hangos volt.
Kiszállt a kocsiból, és elindult a park bejárata felé. Hallott pletykákat a Merrimack Parkról, az ott zajló dolgokról, de ezek csak homályos történetek voltak, és semmi közük nem volt ahhoz, hogy miért volt itt.
Egy kis árnyék vált el egy fa tövétől az ösvény közelében, és előrelépett a holdfénybe. Tökéletes kreol bőr, hosszú, selymes fekete haj, és olyan arc, mintha valami perzsa meséből lépett volna elő… kivéve a szemüveget, ami azt jelezte volna, hogy ő az “okos lány”.
– Margot… – mondta a lány, felpillantva rá, majd lesütötte a tekintetét.
Idegesnek tűnt. “Van is rá oka!” - gondolta Margot. A lány megigazította a szemüvegét és az ajkába harapott. Margot pontosan tudta, hogy a szemüveg csak egy kellék. Átlátszó üveg, és csak arra szolgált, hogy az emberek könnyebben vegyék komolyan a lányt.
– Nos …megkértél, hogy jöjjek, és én jöttem. – mondta Margot.
Nem tudta pontosan, hogy miért jött. Nem igazán akart hallani semmit a fiatalabb nő mondanivalójából.
- Én, uh… köszönöm! Tudom, hogy… - felelte a lány.
Nyelt egyet és felnézett Margot-ra azokkal a valószínűtlenül nagy őzikeszemekkel, majd vissza a földre. Megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy szörnyű voltam veled! Amit tettem, megbocsáthatatlan, és szörnyű ember vagyok. Én csak… – mondta és tördelte a kezét.
– Mindig felnéztem rád, Margot..Én csak... hagytam, hogy a dolgok kiszabaduljanak a kezemből, és... – folytatta.
Könyörgő arckifejezéssel ismét Margot-ra emelte a tekintetét.
– Nem várom el, hogy megbocsáss… De... közölni akartam, hogy sajnálom! – mondta.
Nagy hangsúlyt fektetett a „sajnálom” kifejezésre, mintha tényleg azt akarta volna, hogy Margot tudja, hogy bánja.
– Igen. Hát… Ez minden?  – kérdezte Margot és érezte, hogy az arcára szigorú, szikrázó kifejezés ül.
– Én... 
A lány elfordította a tekintetét, vissza Margot-ra, majd ismét el. 
– Igen. – mondta végül.
– Oké! – felelte Margot, és sarkon fordult, hogy induljon.
– Várj! Nem, úgy értem, ez még nem minden, nem… 
Margot visszafordult felé. Érezte, ahogy a türelmetlenség sugárzik magából. A lány mély levegőt vett, és úgy tűnt, összeszedte magát.
– Azt akartam, hogy tudd, hogy úgy döntöttem, mindenkinek az lenne a legjobb, ha megölném magam! – mondta a lány meglepően egyenletes hangon.
Margot meglepetten pislogott.
–Charlotte... – kezdte. 
– Komolyan mondom! Én... – ismét mély levegőt vett, és újra megtalálta a nyugalmát. -Mindig arra gondoltam, hogy véget vetek az életemnek… Fiatal korom óta tudtam, hogy egyszer meg fogom tenni, de mindig voltak olyan emberek, akik függtek tőlem, vagy szerettek, és nem akartam bántani őket. Akkor úgy gondoltam, hogy nem lehetek jó ember, ha megteszem De most már senki sem függ tőlem, és tudom, hogy nem vagyok jó ember. Szóval semmi sem tart vissza.
Margot sóhajtott.
–Charlotte.. Ha ez valami szimpátiajáték, vagy valamiféle kísérlet arra, hogy szánalmasságod láttán abbahagyjam a gyűlöletet…
Charlotte megrázta a fejét.
– Nem.. Semmi ilyesmi! Ezenkívül nem vagyok depressziós, és nincs szükségem tanácsra. Csak be akarom fejezni.
Margot keresztbe fonta a karját a mellkasán, és várt. Charlotte ismét elfordította a tekintetét, mielőtt halkabban, gyerekesen hangozva folytatta: 
-Csak arra gondoltam… Te annyira utálsz, és jó okod van rá... Csak arra gondoltam, talán megtennéd!
– Mit?– kérdezte Margot.
–Végezz velem! – motyogta Charlotte.
Margot rábámult. Idefelé egész úton arra gondolt, milyen jó lenne berángatni Charlotte-ot a fák közé, és agyonverni. Vagy megfojtani. Vagy valami kreatívabb módon elintézni. De most csak... nos, aggódott. Lehet, hogy Charlotte megvetendő és szánalmas, de még mindig fiatal volt. Nyilvánvalóan zavart és zaklatott, és valószínűleg komoly anyai ölelésre lett volna szüksége. Margot-nak ugyan soha nem volt gyereke, és soha, de soha nem érezte magát senki anyjának, de…
– Nézd! Akármilyen rosszak is most a dolgaid, tíz év múlva apróságnak fog tűnni az egész. Fogod majd a fejed, hogy milyen hülye voltál fiatalon, hogy ilyesmire gondoltál.
A fiatalabb a fejét rázta.
– Nem érted!  Nem próbálok kétségbeesetten menekülni valami elől, ami miatt rosszul érzem magam, és nem is segítségért kiáltok. Amikor azt mondtam, hogy mindig azon gondolkodtam, hogy megöljem magam, akkor… nem úgy értettem, hogy valami túlzottan drámai goth kislány vagyok. Ez valami szexuális dolog. Sokszor elégítettem ki magam úgy, hogy közben a haldoklásomra gondoltam. Mostanra pedig  felgyújtottam az összes hidat, és szinte mindenki, aki ismer, utál engem. Amikor az emberek meghallják, hogy megöltem magam, mind azt mondják: "Ó, milyen szörnyű, az a szegény lány!”... de arra fognak gondolni, hogy “Hála istennek!”
Margot szeme összeszűkült.
– Ez az egész ugye nem csak valami színjáték? -kérdezte.
–Esküszöm, hogy nem!
Charlotte összefonta a karját a mellkasán, dühös pillantást vetett Margot-ra, majd elfordította a tekintetét és folytatta:
– Nem… ez az egész nem valamiféle színjáték, én tényleg ilyen barom vagyok.
Margot csak állt és bámult rá, és próbálta kitalálni, mit mondjon. A legjobb lenne, ha tovább beszéltetné a lányt, és közben kitalálja, hogyan vigye el egy jól megvilágított helyre, hogyan teremtsen alkalmat a lelkisegélyszolgálat hívására, vagy ilyesmi. De őszintén szólva…. A gondolat, hogy ez egy szexuális dolog, megérintett valamit Margot-ban. És tényleg… Charlotte fantasztikusan nézne ki a kezével a torkán.
–Szóval… itt, a parkban akarod csinálni?
A lányvállat vont. 
-Ez is van olyan jó, mint más hely. – mondta. 
Az ösvényre nézett, azután vissza Margot-ra.
– Hallottál már a Merrimack Parkról, igaz? Arról, hogy mi folyik itt?
Margot egy kicsit összehúzta a szemét. 
– Hallottam... dolgokat… De nem igazán hiszem el őket. – mondta. 
– Pedig igazak.  Tudod, mint a BDSM?
Margot csak bámult rá. 
– Igen. Ismerem a BDSM-et. -felelte faarccal.
-Azok jönnek ide, akik ezt akarják csinálni. Itt állandóan ölnek meg embereket, és mintha a rendőrség is elfogadná. Valahol úgyis megtörténne, tehát jobb ha az emberek a parkban csinálják.
– Ez nem lehet igaz! – mondta Margot.
– Esküszöm hogy így van. Akadnak előkészített eszközök. Például pár hurok… tudod… Ha az emberek használni akarnák őket. Amikor a zsaruk kihozzák a holttestet, természetesen levágják a hurkot, de az emberek visszateszik őket.
– Szóval az a terved, hogy odamégy és egy hurokba teszed a nyakadat?
Charlotte álla kissé felemelkedett és védekezőnek tűnt.
– Igen… Hacsak nem akarod te megtenni.
Margot csak állt, és egy darabig bámulta a lányt. Kezeit bőrdzsekije zsebébe tette, és tisztában volt azzal, hogy valószínűleg valamiféle pszichológiai jelzést ad arra, hogy beadni készül a derekát.
–Egész pontosan mit megtenni? -kérdezte.
Charlotte vállat vont.
– Amit akarsz. Nincsenek határok, leszámítva azt, hogy nem maradhatok életben, amikor végeztél.
– Ezt tényleg komolyan gondolod?
A lány bólintott, ajkait összeszorította.
– Bármit megtehetek?  – kérdezte Margot.
– Bármit!
Margot egy hosszú percig bámult rá, majd bólintott.
– Adj egy percet! – mondta.
Visszasétált az autóhoz, és menet közben megnyomta a kulcstartó gombját. A csomagtartó fedele felugrott, és ő csak felhúzta. Félrelökött néhány bevásárlószatyrot, és felkapott egy kicsi, fekete táskát. Azután lecsapta a csomagtartót, és visszasétált oda, ahol Charlotte várt az ösvény végén.
– Oké! Vezess! – mondta, és a táskájával az ösvényre mutatott. 
-Tényleg megteszed? - kérdezte a lány.
Margot bólintott.
-Ha azt hallom holnap, hogy meghaltál soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem éltem a lehetőséggel és nem én voltam, aki megtette.  – felelte.
Charlotte tágra nyílt szemekkel meredt rá, mintha mondani akarna valamit, de azután megfordult, és elindult az ösvényen. Margot követte. Charlotte hosszú szoknyája szorosan tapadt a fenekére, a combjain pedig laza redők halmazára bomlott. Margot élvezte a ringó csípőjének  látványát, miközben végigmentek az ösvényen.
Valahol a távolban, hangos puffanás hallatszott, és valaki felsikoltott. “Hú… hogy hogy nem hallottam korábban erről a helyről?” -gondolta Margot. Charlotte átvezette őt az ösvény néhány elágazásán, majd egy kavicsos piknikezőhelyre értek. Volt ott egy asztal, egy téglából rakott grillsütő és egy szemetesláda. A tisztás másik oldalán pedig az egyik fa igen vastag ágán lógott egy hurok. Alatta, a földön, egy vastag, kerek fatörzs feküdt. Éppen olyan magas volt, hogy valaki fel tudjon rá állni, amíg a hurkot a nyakába helyezi. “Vagy miközben valaki más teszi a hurkot a nyakába.”  -gondolta Margot.
Charlotte megállt a tisztás közepén, a piknikasztal közelében.
–Megérkeztünk! Ha akarod, megyek és bedugom a fejemet abba a hurokba, te pedig nézheted, ahogy megfulladok. – mondta. 
Margot odalépett, és letette a fekete táskát az asztalra. Felnyitotta a cipzárt, benyúlt, és elővett egy kis kötéltekercset.
– Gyere ide! 
A lány egy pillanatig bámult rá, majd odament elé.
– Fordulj meg! – mondta Margot, és Charlotte engedelmeskedett.
Margot megragadta a csuklóit, és összehúzta a háta mögött. Hobbi domina életéből fakadó ügyességgel kioldotta a tekercset, és összekötötte a lány kezeit. Azután megfordította a lányt. Amikor Charlotte megállt vele szemben, Margot keményen arcon csapva leütötte a szemüvegét.
– Csak le akartam szedni az arcodról azt a kibaszottul idegesítő  ál-pápaszemet! – közölte.
Charlotte-ra meredt, akinek az arca kivörösödött – az egyik oldala a pofontól, a másik fele pedig valamilyen érzelemtől. Margot folytatta:
- Ha játszani jöttünk volna ide, elmondanám neked, milyen értéktelen, szánalmas kis pina vagy. Megütnélek, lökdösnélek, a földön csúszatnálak-mászatnálak és mindenféle hasonló dologgal pszichológiailag összetörnélek, amíg csak engedelmessé nem válnál. De nem ezért vagyunk itt, igaz?
Margot visszanyúlt a táskába, és kihúzta a nagy, fekete felcsatolható műpéniszét.
– Azért vagyunk itt, hogy megöljünk, igaz, Charlotte? - mondta.
A lány a nagy fekete dildóra pillantott, és úgy tűnt, nehezére esik levenni róla a szemét, de végül Margot-ra nézett, és bólintott. Az kinyújtotta a kezét, megragadta Charlotte egyik mellét, és durván meggyúrta. Szép mellei voltak, és a lány nem viselt melltartót a felső alatt. Margot felhúzta a lány topját és hagyta, hogy a csinos keblek szabadon lógjanak.
Kioldotta a saját kék farmere gombját, és lehúzta a csípőjéről, majd kilépett belőle. Kinyitotta a műhímtag hevederét, belelépett, majd a helyére szíjazta a bugyijára. Azután lehámozta magáról a bőrdzsekijét, és a táska mellé dobta. Kinyújtotta egyik kezét, és megragadta Charlotte torkát, és alaposan figyelte. Amikor a lány szeme felpattant, és meglepetten találkozott az övével, Margot ismét pofon vágta.
–Ereszkedj  térdre! – mondta.
Charlotte ismét lesütötte a tekintetét, majd esetlenül letérdelt. Margot megragadta a haját, és az arcába lökte a műpéniszt.
– Szopd meg! Alaposan nedvesítsd be… később hálás leszel érte!
A lány úgy bámult az arcába meredő dildóra, mint aki még soha nem látott ilyet. Margot megragadta a dákót, és egyenesen a lány ajkára célozta. Amikor az kinyitotta a száját, egyszerűen lenyomta a műfarkat a torkán.
Charlotte meglepett hangot hallatott, de ezt elfojtotta az óriási latex dildó a szájában. Margot szinte teljesen kihúzta, majd egészen visszalökte. Charlotte öklendezni kezdett, de Margot szorosan lenyomta a fejét, amíg el nem kezdett küzdeni a levegőért.
Azután félig kihúzta a műpéniszt - épp annyira, hogy már ne legyen a torkában-, és dugni kezdte a száját. Margot elgondolkodva nézett fel a hurokra. Nagyon jó lenne nézni Charlotte-ot táncolni a levegőben, de... nos, ha tényleg meg akarja tenni, akkor már legyen inkább intimebb ennél.
Addig dugta a lány arcát, amíg meg nem unta, majd megragadta Charlotte-ot a hajánál fogva és talpra rángatta, egyúttal a piknikasztal felé vonszolta. A lány szája tátva volt, az ajka körül nyáladzott, orrából váladék ömlött, Margot úgy ítélte meg, hogy őszintén és jó úton halad az alávetettek világába.
Arccal előre lökte Charlotte-ot az asztalra, úgy, hogy a lány feneke felemelkedett, mellei pedig nekinyomódtak a szálkás lapnak. Benyúlt a táskájába, és elővett egy tubus drága, extra csúszós síkosítót. A lány mögé állt, és nagy adag síkosítót nyomott latex dildóra.
A hegyét újabb adaggal különösen gondosan bekente. Mindig célszerű volt bekenni azt a nyílást, amibe bement, és azt is, ami oda bekerült, de ez egyben elrontotta a meglepetést, ezért szerette a behatolót használni a kenéshez is.
Charlotte nem viselt bugyit. Margot szétrúgta a lábait, majd a kezével széthúzta a fenekét. 
Előretolta a dildót, amíg az meg nem érintette a lány popsiját, majd nagyon-nagyon finoman előrenyomva, egyik kezével kis körökben megvezette a szűk kis záróizom peremén. Utána egy kicsit erősen megnyomta, majd egy kicsit még erősebben.
Nehezen tudta elképzelni, hogy egy olyan kis pina, mint Charlotte, eljutna legkésőbb a húszas évei közepéig anélkül, hogy valaki análisan ne tegye magáévá, de nem volt kizárható és semmiképpen nem akart könnyeket okozni, amik megnehezítenék, hogy a lány az elkövetkező eseményekre koncentráljon. Ezért gondosan időt szakított a behatolásra. Megvárta, amíg látta hogy kinyílik Charlotte külső záróizma és látta, hogy a dildó hegye becsúszik. Azután csak egyenletes nyomást gyakorolt. Kicsit előre lökött és engedett. Hagyta, hogy az egyenletes nyomás működjön, és aktiválja a lány autonóm idegrendszerét és kinyissa azt a szűk kis ajtót.
Egyszer csak bekövetkezett: a dildó nem állt meg a záróizomnál, hanem egyenesen becsúszott, és csak csúszott tovább. Charlotte pedig felzihált, majd egy hosszú, halk nyögő hangot hallatott, ami csak akkor ért véget, amikor a nagy fekete latex műhímtag teljesen elmerült benne.
– Baasszzuss… – mondta a lány.
– Fogd be, Charlotte! – felelte Margot, és dugni kezdte.
Eleinte lassan, hosszú, mély mozdulatokkal szinte egészen kihúzva, majd visszatolva magát. Fokozatosan gyorsított és figyelte, ahogy a lány teste felveszi a ritmust, és elkezd ütemesen hátrafelé lökni. Ez volt a lassú haladás jutalma: Charlotte nem feszült meg, nem harcolt a betolakodóval, hanem csak laza és érzékeny volt. A piknikasztalon tekergőzött, egyik oldalról a másikra mozgatta a fejét, és kis zihálásokkal kevert nyöszörgést hallatott.
Margot tudta, hogy nincs értelme a kölcsönös orgazmus felé építkezésnek. Érezte, hogy a műhímtag töve az ágyékához súrlódik és a mozgása ingerelte a csiklóját, de még soha nem sikerült így elélveznie. Ismert olyanokat, akiknek igen, de ő egyszerűen nem így működött. 
Azt sem tudta, hogy Charlotte képes-e análisan elélvezni. Egyes lányok meg tudták csinálni, mások pedig nem. Mindenesetre úgy tűnt, hogy partnere ebbe az irányba tart, ezért Margot gondosan figyelte, hogy lássa, amikor a határra ér. Amikor úgy látszott, hogy Charlotte már majdnem elélvez, azonnal kihúzta magát, és pontosan abban az időben, amikor a következő lökése lett volna esedékes, keményen rácsapott a lány fenekére. Nem egy játékos kis taslival, hanem keményen, teljes tenyérrel. A csapás előre terelte a lányt. Megismételte az ütést a másik félgömbön. Majd újra lecsapott, ezúttal közvetlenül a puncira.
Charlotte felkiáltott és előrekúszott, hogy távolabb kerüljön Margo-tól és kemény kis kezétől. Felkerült az asztalra -pont ahová Margot akarta őt. Tolta előre a lányt, és nézte, ahogy a bájos kis cicik a szilánkos fán csúsznak. Azután követte: előbb a padra lépett, majd onnan felállt a piknikasztalra, a vonagló lány fölé.
– Fordulj a hátadra! – utasította.
Charlotte gondolkodás nélkül cselekedett. Nehezen tudott ugyan megfordulni a hátrakötözött kezeivel, de végül sikerült.
– Nyújtsd szét a lábaidat! Szeretném jól látni a puncidat! – mondta Margot.
Amikor a lány szélesre tárta a lábait, Margot közéjük került, és letérdelt az asztal tetején. A nagy fekete műhímtag billegett előtte. Előrehajolt, kinyújtotta Charlotte torkára előbb az egyik majd a másik kezét, és hagyta, hogy a súlya ráüljön a kezére, miközben térdét a lány combjai közé helyezte. Csípőjének ügyes csavarásával a dildó végét Charlotte hüvelybemenetéhez illesztette majd előre lökte, és teljesen benyomta.
A lány szerencséjére teljesen nedves volt odalent, de még így is nyögött, és meggörbítette a hátát, ahogy a dildó méhnyakához ért.
Margot megtalálta a fogását: hüvelykujjai Charlotte légcsövén feküdtek egymáson. A csípője mozogni kezdett. Lassan baszta a lányt, ki-be, ki-be, és közben figyelte az arcát. Charlotte újra megindult az izgalom crescendoja felé, és amikor Margot úgy érezte, hogy elég messzire jutott, hüvelykujjaival erősen, egyenletesen megszorította. Ez elég volt ahhoz, hogy egy kicsit összeszorítsa a lány légcsövét és nyomást fejtett ki a nyaki artériájára. Nézte, ahogy a lány szédülni kezdett, és szemei egyre vadabbul, de céltalanul mozogtak.
Hüvelykujjait egymás felé húzta, és engedett, amivel jobban elzárta a légcsövet, de csökkentette a nyaki verőérre nehezedő nyomást.
Margot még soha nem ölt meg senkit, de rengeteg tapasztalata volt a lélegzetvisszafogásos szexuális játszadozás terén. Pontosan tudta, hogyan ne ártson valakinek, ami egyben olyan tudásanyag volt, ami szépen inverzen azt is körberajzolta, hogy hogyan ártson.
Érezte, hogy a lány teste megmozdul alatta, felemelkedik, hogy találkozzon lökéseivel. Türelmesen várt. Érezte, hogy a kéj dagálya ismét emelkedni kezd és Charlotte ismét az orgazmus felé halad. Érezte, hogy a lány teste megtalálja a ritmust. Megvárta, míg megtalálja az elélvezéshez vezető utat, majd újra elszorította a nyakát. Charlotte szánalmas, suttogó kis nyöszörgést hallatott minden alkalommal, amikor ez történt, de egyre jobban ment neki a játék, minden alkalommal gyorsabban és gyorsabban találta meg az új ritmust.
Végül Margot előremozdította a súlyát, hogy a lehető legtöbb nyugodjon a lány torkán.
Charlotte légzésének hangos, reszelős sípolása hirtelen elhallgatott. Margot lemosolygott rá, és figyelte, ahogy a szemei egyre nagyobbak lettek. A szája nyitva volt, a szép ajkai mozogtak. Még az is lehet, hogy mondani akart valamit.
Ám ekkor Margot újra dugni kezdte, és egy pillanatra hirtelen elvonta a figyelmét arról, hogy nem kapott levegőt. Az idősebb nő zárva tartotta a lány légcsövét, és nézte, ahogy az visszatér az „orgazmushoz vezető út megtalálása” játékhoz. Ám Margot folyamatosan ritmust váltott, és nem sokkal később a levegő hiánya azt jelentette, hogy Charlotte nem tudott megfelelően a játékra koncentrálni.
Margot alaposan figyelte az arcát, szinte próbált olvasni a gondolataiban. Látta a pillanatot, amikor úgy tűnt hogy Charlotte ráébredt arra, hogy Margot nem fogja újra szabaddá tenni a torkát, hogy a játéknak vége, és ez innen már csak egy hosszú csúszás az elmúlásba.
Ez volt az a pillanat, amikor Charlotte küszködni kezdett. Margot úgy vélte, hogy nem azért mert meggondolta magát, hanem mert pánikba esett. Mindenkivel megtörténik. A fojtogatás  egy bizonyos pontján kitört a pánik. Többnyire ez egy szórakoztató, izgató bátorsági játék volt, hogy megnézze, meddig lehet elvinni valakit anélkül, hogy megölné. De most nem ez volt a helyzet. Margot arca eltorzult egy kicsit, ahogy még nagyobb nyomást gyakorolt a hüvelykujjaira, és megpróbálta átnyomni őket Charlotte torkán. Hallható pukkanás kíséretében a légcső összeesett, és a lány elkezdett pánikolva vergődni alatta. A hüvelye olyan erősen szorította a latex dildót, hogy Margot érezte amikor kihúzta, és ellenállt, miközben betolta. Ez azon kevés pillanatok egyike volt Margot életében, amikor azt kívánta, bárcsak igazi hús-vér hímvesszője lenne, mert bármit is csinált Charlotte odalent, valószínűleg csodálatos érzés lehetett.
Ehelyett csak hagyta, hogy a súlya lenyomja a lányt az asztalra, és a hüvelykujjával a torkára nehezedve teljesen elhagyott mindenféle ritmusjátékot. Egyszerűen csak halálra baszta Charlotte-ot.
– Csak hogy tisztázzuk… – mondta Margot, és igyekezett egyenletes és nyugodt hangot tartani a mozgás és az erőfeszítés során –... most megöllek!
Charlotte tekintete találkozott az övével, Margot pedig állta a vadul tágra nyílt szemek pillantását. A két nő egymásra meredt, egy áthidalhatatlan résen keresztül. Margot csodálta, hogy Charlotte szeme mögött egy egész univerzum kavarog: gondolatok és érzelmek egész konstellációja, amelyek soha, de soha nem fognak kinyilvánulni, soha, de soha nem fognak kibújni a szemek mögül. Mert Charlotte véget ért.
Margot érezte, hogy a lány teste elernyed. Elhasználta az összes oxigént az izmaiban, és már nem jutott be a tüdejéből. A teste pedig kimerült, ólmosnak érezte magát, elméje pedig lelassult, elálmosodott. De ugyanakkor riasztások sugároztak a tudatában: pánikjelzések, amelyek azt mondták neki, hogy küzdjön mindennel, amije van. Ez az érzés, az álmos készenlét és az életért folytatott kétségbeesett küzdelem keveréke, valamint az egyiknek a másik felett aratott fokozatos, elkerülhetetlen győzelme, valahogy mélyen lenyűgözte Margot-ot, és minden érzékét megnyitva Charlotte arcát kutatta. hogy fogadja a jeleket.
A lány szeme ijedten tágra nyílt, szinte meglepettnek tűnt. A szája nyitva volt, és alapvetően véletlenszerűen mozgott, az arca tükrözte azt a teljes összpontosítást, hogy megpróbálja ledobni magáról a nagyobb, nehezebb, erősebb, idősebb nőt.
És akkor megváltozott. Szemei elvesztették a fókuszt, és elkalandoztak. Úgy tűnt, hogy az arca ellazult egy kicsit. Semmit sem veszített el a kétségbeesésből, de mintha abbahagyta volna a gondolkodást arról, hogy mi történik, és a teste feladta, hogy leküzdje Margot-t magáról. Néhány másodperc múlva olyan volt, mintha újra felébredt volna és eszébe jutott volna, hogy éppen megölik. Vergődni és rugdosni kezdett. 
Egy idő után ismét lassítani kezdett, a tekintete elkalandozott. Felnézett az égre vagy a fákra, és az izmai elernyedtek. Majd újra magához tért, és vergődni kezdett.
A ciklus minden alkalommal egy kicsit rövidült. Azután eljött az a pillanat, amikor a szemén látszott, hogy újra magára talált, de nem vonaglott. Annak ellenére, hogy hirtelen újra tudatában volt annak, hogy megölik, egyszerűen nem volt ereje a harcra. Margot szemére meredt, és még utoljára csak bámult, éberen összpontosított.
– Viszlát, Charlotte… te elviselhetetlen kurva! – mondta Margot.
Látta, hogy a lány meghallja a szavakat. Látta, hogy a szeme egy kicsit felvillan, és örült, hogy megkapta az utolsó esélyt, hogy megbántsa. Azután Charlotte elment. A pupillái kitágultak, tekintete elfordult Margot arcáról, és ezúttal nem ugrott vissza, csak lassan elfolyt.
Margot még mindig dugta a lányt, és érezte utolsó mozdulatait, érezte, ahogy lábai végre megnyugszanak. Rájött, hogy a kezei görcsösen össze vannak zárva, és fájnak. Hátradőlt a térdére, és lebámult a derekára szíjazott dildóra, ami még mindig Charlotte élettelen puncijába merült. Olyan kifulladtnak érezte magát, mintha egy mérföldet próbált volna futni.
Mivel koncentrálása enyhült, most már meghallotta a szél zaját a fák között, és hirtelen érezte a levegő hidegét, amely átáramlott átizzadt blúza hátán. A szaglása jelezte, hogy Charlotte valamikor bepisilt. Hátrahúzódott, és nézte, ahogy a műhímvessző kicsúszik a lányból. Feltápászkodott, és az asztal lapján felállt a halott lány teste fölött. Lenézett a mozdulatlan testre, és gúnyosan elmosolyodott. 
– Baszódj  meg… te hülye kurva!  – mondta félhangosan, lihegve.
Mögötte valaki lassan tapsolni kezdett. Valaki más csatlakozott hozzá, majd megint valaki.
Margot lassan megfordult. Ott állt bugyiban és nagy fekete műfarka lebukott elől. Nagyon sokan voltak a tisztáson, és mindenki tapsolt. Körülbelül annyi nő volt, mint férfi. A vetkőzés különböző szakaszaiban tartottak. A tapsuk őszintének tűnt.
– Mi a fasz? – lehelte Margot.
Csak állt ott, és hagyta, hogy a taps végül elhaljon. Az emberek elkezdtek kifelé vándorolni a tisztásról. Megrázta a fejét, és hátrafordult, hogy lenézzen Charlotte-ra. Annak lábai még mindig tárva voltak. Lehajolt, megragadta a lányt az egyik karjánál fogva, és az oldalára fordította, majd kioldotta a kötelet a csuklója körül. Visszadobta a tekercset a táskába, majd lehámozta magáról a felcsatolható dildót és azt is bedobta a táskába. Lelépett az asztalról, és megkereste a nadrágját.
Maradt néhány ember az asztal közelében, mintha beszélni akartak volna vele. Figyelmen kívül hagyta őket. Nem azért, mert nem szerette volna őket, vagy ilyesmi, hanem pusztán azért, mert egyszerűen nem volt biztos abban, hogy képes-e koherens lenni. Felkapta a nadrágját, kirázta, és belelépett. Amikor végzett a cipzárral és a gombolással, rájött, hogy az egyik férfi beszél hozzá, és valami baszásról beszél.
-Mi van? – kérdezte, és szembefordult vele.
Ekkor jött rá, hogy a férfi farka kint van. Meglepően nagy volt. Ismét mondott valamit, de a nő figyelmét elterelte a hímvessző. Azután felnézett rá, és a férfi szinte összerezzent a heves pillantásától.
– Meg akarsz dugni? -kérdezte.
Margot, a negyvenes megrögzött leszbikus hitetlenkedve meredt a péniszét markoló férfira.
–Na tűnés! – mondta.
Becipzározta a táskáját, megragadta a dzsekijét és elindult vissza a kocsija felé.
Egy fiatalabb nőnek kicsit szednie kellett a lábát, hogy lépést tartson vele. Margot a kísérőjére pillantott.
- Öhmm…  csak el akartam mondani neked, hogy nagyon-nagyon tetszett, amit csináltál, és én... - hadarta a lány idegesen.
Margot megsajnálta, megállt, és szembefordult vele. Rájött, hogy még ketten követik őket.
-Mit akartok? – kérdezte.
-Ez hihetetlen volt! Olyan intenzív! – mondta az egyik lány, aki követte. 
Mindannyian egyetértően bólintottak.
– Csak… ha újabb behódolót keresnél…arra gondoltam… – mondta az, aki rávette, hogy megálljon.
Margot először arra gondolt, hogy elhajtja őket és tovább sétál, de azután beletörődött.
– Rendben… Talán. Van névjegykártyátok vagy ilyesmi? -kérdezte. 
Mindannyian elővették a telefonjukat. Margot felsóhajtott. 
– Van valamelyikőtöknél toll?
Egyiknek sem volt, de az egyiküknél akadt egy szemceruza, egy másiknál pedig egy nyugta. Margot felíratta velük a nevüket és telefonszámukat a nyugta hátuljára, majd a cetlit a nadrágja zsebébe gyömöszölte, és elzavarta őket. “Még hogy intenzív…” -gondolta a fejét csóválva. Újra elindult, ki a parkoló felé. Sanszos, hogy soha többé nem lesz ilyen intenzitás semmilyen páros együttlétben, amit valaha átél majd. Nagyon kell utálni valakit ahhoz, hogy ilyen intenzitást tápláljon. Gondolatban áttekintette a Charlotte-tal kapcsolatos érzéseit, és úgy találta, hogy... eltompultak. Lecsapolták őket. Mintha valami szörnyű pszichológiai fertőzést szúrtak volna ki, és az összes genny kiürült volna. Megfordult, és az asztal felé nézett, ahol Charlotte hevert.
–Uhhh… – mondta.
Valahogy volt értelme. A lány bocsánatkérése tagadhatatlanul őszinte volt. Ahogy megfordult és kabátját a vállára vetve kiment a parkból, hangtalanul fütyülni kezdett.