A legnagyobb ellenség

A szobában sötétség honol. Erősen hunyorítok, pislogok, de nem tudok kivenni semmit. Még körvonalakat sem. Valami mégis arra ösztökél, hogy beljebb lépjek. Mintha nem lenne más választásom.
 
Csak akkor fogom fel, mit is csinálok, mikor döngve csapódik be mögöttem az ajtó. Nincs visszaút. Meg sem próbálom feszegetni a zárat, anélkül is tudom. Honnan? Egyszerűen érzem. Azt mondják, a sötéttől való félelem ősi, természetes és ösztönös. A legtöbb ragadozó éjszaka vadászik, az ember szeme pedig köztudottan rosszul funkcionál ilyen körülmények között. Az evolució nem véletlenül kódolta így. Mindennek oka van. Annak is, hogy a torkomban dobog a szívem, mégis egyre beljebb és beljebb merészkedek. Bele a vak sötétbe. A legbensőbb félelmeim közepébe.
 
- Mégis ki a francot akarsz átverni? Azt hiszed, győzhetsz? - a hang váratlanul hasít bele a csendbe és összerezzenek tőle. Bevisszhangozza az egész teret, egyszerre jön mindenhonnan és teszi valahogy mégis fullaszttóbbá a csöndet. Egyszerre ismerős és idegen. Tele indulattal és mentes minden érzelemtől. Az ellentmondás szinte lehetetlen és mégis létezik. Ettől jár át a jeges rémület. Megtorpanok, lélegezni is alig merek, a vérem lüktetését azonban vad dübörgésként hallom az ereimben. Percekig, talán órákig állhatok így, már magam sem tudom, végtelennek tetszik az idő, amiben mintha a végre várnék, de nem történik semmi. Csak a csend és a sötétség honolnak körülöttem. Már-már őrjítő. Nem tudok megnyugodni. Várom a megváltást, de az csak nem akar jönni. Valami. Bármi. Bárhonnan.
 
- Egyedül nem megy, mi? De mit vársz? Tényleg azt hiszed, jönni fog valaki, hogy segítsen? Miért tenné? Azt hiszed, érdekelsz végső soron bárkit is? Van jobb dolguk is, mint téged tutujgatni, elhiheted - a hang egyszerre jön távolról és riasztóan közelről. Forgolódom, kapkodom a fejem, próbálva megtalálni a hang forrását.
 
- Ugyan, kérlek! Ne tegyél már úgy, mintha nem tudnád! - a hang gunyoros. Érzem, ahogy kezd egyre inkább elhatalmasodni rajtam a pánik. A hang pedig mintha egyre közelebbről szólna. Vagy csak a növekvő rettegés miatt érzem így? De van még ezt hova fokozni?
 
- Gyáva vagy és gyenge. Ennyi elég is, hogy az életedért reszkess? De hát mit ér az? Minek is élnél? Te is tudod, hogy nem érdemled meg. Másokat meg úgysem érdekelsz. Pótolható vagy. Túllépnek rajtad. Nem sokat számítasz. Nem vagy jó semmire. És még csak küzdeni sincs erőd. Ellenük és ellenem se - az utolsó szavaknál mintha a semmiből teremne előttem. Kék szeme jegesen villan meg felém, de nincs is időm felocsúdni a megdöbbenésből, már arcomon érzem az ütést, amitől hátratántorodom és a földre zuhanok. Sietve kelnék is fel, miközben próbálok még távolodni tőle a földön, de már ott is van mellettem.
 
- Látod? Nem vagy jó semmire. Újra és újra csak elbuksz. Bár arról ne is beszéljünk, hogy általában ahhoz is gyáva vagy, hogy egyáltalán próbálkozz. Egy kudarc vagy. Hogy lenne tehetséged? Volt, hogy elhitted egy percre, nem igaz? De mondd csak, miben is? Nevezz meg csak egy dolgot! Hogy intelligens vagy? Na persze. Mennyi hülyeséget össze tudsz hordani! Szép vagy? Néztél te már tükörbe? Hogy kitartó lennél? Ugyan már! Mit is vittél valaha végig? Van pár papírod, de hát mire mész azokkal? Csak épp tudni nem tudsz semmit. Hogy kedves vagy? Mindketten tudjuk, hogy a legkevésbé sem. Nem látok benned értéket. És kapaszkodj meg, mások sem. De ezt te is tudod jól, nem igaz? A barátaid? Hol is vannak? Ne gondold, hogy eszükbe jutnál, ha épp nem lenne ilyen-olyan okból szükségük rád, vagy nem unnák épp halálra magukat! És ó te milyen szépen hagyod magad kihasználni! Mint egy igazi balfék! És néha még el is hiszed egy pillanatra, hogy te tartod a kezedben a dolgokat, mi? Hát egy frászt! - miközben beszél, minden mondata végén belém rúg egyet. Próbálom védeni magam, elhúzódni, de nem bírok. Egyre kevésbé. Egy idő után már azt csodálom, hogy nem ájulok el, hogy egyáltalán túlélem a csapásait. De az talán túl kíméletes is lenne. Akkor már nem érezném. Azt valószínűleg nem is élvezné ennyire. Mert még korán sem ért a végére, ezt én is nagyon jól tudom.
 
- Szeretnek? Ki szeretne téged? A szüleid is csak azért, mert tudják, hogy muszáj. A testvéred, ha nem a testvéred lenne, tudod, hogy szóba sem állna veled. A barátaid, ha nem keresnéd őket, szép lassan elfelejtenének, ebben biztos lehetsz. Azok a pasik meg... tényleg elhiszed, hogy bármelyik is látott benned valamit? Egy jó idiótát maximum. Könnyű dugás és még esetleg a lelküket is ápolgathatod. Egy darabig. Míg nem jön egy jobb. Egy szebb, egy ügyesebb, egy megnyerőbb. Aki tényleg érzelmeket tud ébreszteni bennük, nem úgy, mint te. Mert te arra is alkalmatlan vagy. Nincs benned semmi szerethető vagy különleges. Egy percig se hidd ezt el senkinek. Tudod, hogy nem gondolja komolyan. Se ő, se más. Emlékszel, az előzővel mi lett? Jött egy jobb és rögtön ejtett. Ez a mostani is pont ezt fogja csinálni. Mert benned úgysincs annyi erő, hogy lépj. Bár tulajdonképpen nem is érdemelsz többet annál, minthogy használjanak. Nem fogod valami sokra vinni az életben. Ezt te is tudod. Tulajdonképpen, akár be is fejezhetnéd itt és most is, úgysincs semmi értelme - ekkor sikerül annyi erőt összeszednem, hogy felemeljem a fejem és a szemébe nézzek. Érzéketlenül, fagyosan, tekintetében megvetéssel néz le rám.
 
- Miért? Miért csinálod ezt? Velem... velünk... - arca az utolsó szóra, amit olyan nehezen préselek ki magamból, megrándul egy kicsit, majd megvetően leköp válaszul.
 
- Mert pont ezt érdemled. Egy ilyen, mint te, nem érdemel mást – szavait hallva kezem tehetetlenül ökölbe szorul, ahogy ott fekszem a lábai előtt. Tényleg ennyit érnék? Talán igaza van? Nincs erőm és jobb lenne befejezni ezt az egészet. Ellene nem győzhetek. Évek óta próbálom és tessék, most is itt van. Újra meg újra. Legyőzhetetlen. Ő pedig érzi ezt. A legkisebb gyengeséget és egyből támad. Ott, ahol a legjobban fáj. Csak az okát érteném… Lassan ismét felemelem a fejem és felnézek rá. Tekintete jeges, fagyos, semmi pozitív érzelem nem fedezhető fel benne. Mégis, olyan ismerősek ezek az arcvonások. Hiszen az enyémek. Ő én vagyok. A vereségem az ő veresége is. A fájdalmam az ő fájdalma. És épp ezért a győzelmem, az övé is lenne… Erre vajon miért nem gondoltam korábban? Hisz így egész más ez az egész. Alighanem ő is észreveszi a változást a tekintetemben, mivel mintha kicsit összeráncolná a szemöldökét. Hát még amikor kissé erőtlenül, de amennyire tőlem telik, határozottan megszólalok:
 
- Megbocsátok.
 
- Mi van? – hangja továbbra is jegesen cseng, de látom rajta azt az aprócska megingást. Erre nem számított. Akár meg is rettenhetnék, de már nem teszem. Mert végre, annyi idő után értem.
 
- Megbocsátok. Sok mindenen mentél… mentünk keresztül. Nem volt könnyű… nekünk – miközben beszélek, lassan, nehézkesen, de talpra kecmergek. Ő pedig, talán meglepő, de nem rúg vissza. Úgy tűnik ezzel most valóban olyasmivel hozakodtam elő, ami meghökkentette. Ami esetleg elevenébe talált? Ebben nem lehetek biztos, nem is merek reménykedni benne. Mindenestre igyekszem kihasználni és nem engedni a kicsit jobb helyzetemet.
 
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – veti oda foghegyről, de figyel rám. Ez épp elég. De látom, hogy nem tetszik neki a helyzet. Lép előre és már ütne. Én pedig tudom, hogy nem lesz erőm megállítani.
- Köszönöm – erre hirtelen megtorpan.
 
- Mi az Istent köszönsz? – mered rám már-már dühösen.
 
- Nélküled nem lennék az, aki. Nem értem volna el mindazt, amit elértem. Nem tudnám megbecsülni, amim van – látom rajta, hogy kezd végképp összezavarodni. Erre aligha számított. Én pedig végre megértem, hol hibáztam egészen eddig. Hisz olyan nyilvánvaló, itt van közvetlenül előttem, csak a szememet kell kinyitnom és végre látni is, nemcsak nézni. Ökle ebben a pillanatban az arcomon csattan. Megtántorodok, de nem esek el. Érzem, hogy felreped a szám és vékony vércsík csorog le az államon, de nem foglalkozom különösebben vele. A szemébe nézek és végre azt látom, ami ott valóban van. A saját tekintetemet visszanézni rám. Évtizedek óta próbálom őt elpusztítani, mert úgy véltem, ő teszi ezt meg velem, ha nem harcolok ellene. De ez mintha csak erősebbé tette volna. És ez így is volt. Ha valakinek folyamatosan az életére törnek, idővel vagy elpusztul, vagy megerősödik tőle. Ő is így volt ezzel. És pont ezt tette ő is velem. Bármilyen kegyetlen eszközökkel is, de ő értem van és nem ellenem. Hiszen nem is élhetne nélkülem. Ő én vagyok.
 
Rezzenéstelen arccal nézek rá, ő pedig vissza rám. Állapotomhoz képest meglepően gyorsan mozdulok, nincs ideje kitérni. Odalépek hozzá és szorosan magamhoz ölelem. Érzem, ahogy minden izma megfeszül. Ez valami olyasmi, amit sosem tapasztalhatott. Pedig megérdemli. Pusztító erő ő, de ha jókor, megfelelő módon van jelen, igenis segít. Csak a nézőpontommal volt eddig gond. Teste még mindig feszült, azonban egy idő után, ami akár perceket is jelenthet, érzem, ahogy felemeli, és ha kissé sután is, de körém fonja a karját. Így állunk, végre megértve egy nagyon fontos alapvetést: mi egyek vagyunk. Egymásért. Még ha ezt nem is mindig könnyű meglátni és észben tartani. Erre emlékeztet az is, ahogy szóra nyitja a száját a fülem mellett. Hangja halk, de éppolyan egyértelműen, tárgyilagosan cseng, mint mindig:
 
- Ugye tudod, hogy ezzel nincs vége? Sosem lesz – arcomon ösztönösen is mosoly jelenik meg, amit ugyan nem láthat, de biztos vagyok benne, hogy érzékel:
 
- Ebben nem kételkedtem egy percig sem. Sőt, el is várom tőled.