A legdrágább mostohabátty

Van egy könyv, aminek ugyanez a címe: Stepbrother Dearest.
Nem könyvajánlót írok, hanem egy szerelmet, ami az én mostohabátyámmal alakult ki. Nem tudom, mikor vagy mivel kezdődött. Beszélgettünk, nevetgéltünk, barátok lettünk. Számára. Nekem inkább szerelem volt, pedig egyszerű srác volt, aki okos, vicces, de legfőképp szerény. Imádtam a halványzöld szemeit, világos bőrét, csapzott, szőkés haját és hogy mérföldekkel magasabb volt nálam, ám amíg nem találkoztunk, egy szavamat se hitte el meseszép szemeimről, puha kezeimről, imádnivaló kis pofimról. Aznap tört meg a jég, sőt, darabokra esett, amit a szél fújt el, még a meleg, decemberi, vakító nap.
Pár napra rá egy olyan ajándékot kaptam tőle karácsonyra, aminél finomabbat, kecsesebbet, törékenyebbet senki nem adott még: a szívét.
Féltve őriztem hónapokig. Néha nagyon fájt, nehéz volt, kínzott, de eljött az a nap, mikor újra találkoztunk. Mindketten zavarban voltunk, féltünk, de mosolyogtunk a másikra, mert tudtuk; legdrágább kincseink a lehető legjobb helyen vannak. Megőrültem mellette, pedig átölelt, megpuszilt, támogatott mindenben, ahogy csak tudott, én mégis többet akartam. Kislányos zavaromban álltam ellőtte, mint a méhecske, mikor nem mer leszállni a virágra, babráltam a kezeit, fűztem, simogattam, de nem akarta érteni a dolgot. Meg kellett hát tennem, amit ő nem akart, vagy nem mert; megcsókoltam.
Bárcsak egy érzéki csók lett volna! Bárcsak érezhettem volna, amire évek óta vágytam! Ő a másik felem, biztos vagyok benne, de mindig milliónyi akadály volt előttünk, ám mi ketten mindent legyőztünk! Nem volt akadály sem a csirke, meg a kocsi, amit tolni kellett volna, sem a nyár, amikor egy percünk alig volt a másikra.
Emlékszel, a diófa alatt nevettél, hogy csengett bele a vidék! És amikor búcsúztál, nem akartál elengedni! Ez nem "szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi", ez évek alatt lett ilyen lerombolhatatlan, akár egy várfal, aminek az árnyékában melletted ülnék!
Félek; nem vagyok elég jó neked. Rettegek; elejtettem a szíved. Most, amikor zokogva próbálom összeszedni a darabjait, és rimánkodva nézek Rád; segíts, hozzuk helyre, amit elcsesztem, de te vissza se fordulsz, talán majd valaki összesöpri a víztiszta darabokat, amiket a könnyeimmel ragasztottam össze, belesüti egy sütibe, amit szeretsz, vagy csak egyszerűen odateszi eléd, hogy megmutassa, milyen egy elb*szott ez a világ, Te csak ránézel, és elfogadod a jelent.
Az ablakodban állok. Idekint zuhog az eső, hajamat tépi a hideg szél és pár háznyira most csapott a villám egy fába. Fázom, egy lenge ruha van rajtam, mert azt reméltem, kifekszünk a rétre, ahol mindig szerettél. De te csak ülsz a szobában némán, nem teszel semmit. Már örjöngve, ököllel verem az ajtód... semmi...
Ahogy én összetörtem a szived, amire nem vigyáztam, te úgy tépted ki minden egyes alkalommal az enyémet, ahányszor csak nevetni hallottalak vagy összekaptunk. Mi sosem leszünk egymáséi! A mi szerelmünk igazi, tiszta, még ha néha meg is gyalázzuk magunkat, egymást vagy csak arra vágyunk, hogy pár lopott csókban végződjön a nap, éjjel, mikor már a szél sem fúj.