A kórboncnok - harmadik fejezet

Miután Alabama Állami Közkórháza a boncolást követően kiadta a holttesteket, az Evans család szörnyű felfedezést tett a ravatalozóban. Valaki kilopta Debbie látószerveit, és az üres szemgödrökbe üvegszemeket tett. Miután Bruce Evans átnézte a boncolási jegyzőkönyvet és nyomát sem látta hasonló sérülésnek, azonnal a rendőrséghez fordult. A helyi serif a Lomex család befolyása alatt állt, aki a körülményekre való tekintettel pihentette az ügyet, nehogy árnyékot vessen a képviselő családjára. Bruce Evans nem volt azonban egyszerű ember. Ahelyett, hogy megbízott volna a rendőrség köztiszteletben álló vezetőjében, a hatóságokat megkerülve eljuttatta történetét a vezető helyi napilaphoz. Persze nem felejtette el kiegészíteni a történetét a serif "jó szándékú" figyelmeztetésével, hogy egy ideig maradjon csöndben a nyomozás érdekében. Hogy a botrány nem fakadt ki, azt egyedül Lerman hadnagynak köszönhették, aki már az ideérkezésük napján bepoloskáztatta a helyi médiákat. A szövetségieknek így sikerült elérniük, hogy az újság meghatározatlan időre elhalasztotta a cikk közlését.

Susan nem tudta, hogy főnöke miképpen érte el mindezt, de tisztában volt a hadnagy céltudatosságával.
- Rettenetes, hogy ilyesmi megeshet a városunkban! Főként, hogy nem az első eset. Egyenesen tarthatatlan! Ez már nemcsak a kórház, de a polgármester felelőssége is - kapta el egy idősebb pár beszédfoszlányát a temető kijáratánál Susan.
- Teljesen igaza van. Én ugyan nem szeretném, hogy valaki kivágjon belőlem valamit, amint ott fekszem holtan a boncasztalon! - kontrázott rá az idős asszony.
- Érthetetlen, hogy a város vezetése miért tűri ölbe tett kézzel, hogy...- sodródott az ügynöknőtől hallótávolságon kívül a párocska.

A hadnagy már a jelzésnélküli furgon mellett várta a helyszín biztosítására kirendelt embereit.
Jessika a technikussal együtt épp akkor futott be. A lány közel száznyolcvan centi magas volt, alakja fiús, vállai sportosan szélesek, mozgása energikus, mégis laza, nyugalmat sugárzó nagymacskáké, amelyek bármelyik pillanatban képesek kirobbanni, és gyorsaságukkal meglepni áldozatukat.
- Köszönöm emberek a munkájukat! Egyelőre végeztünk. A város vezetőinek biztosítását már átveszik a helyi kollégák - intett a lányok felé a hadnagy, és ezzel megindult a temető oldalkijárata felé. - Mint tudjuk, Tony Lomax a szenátor fia volt, és szövetségi nyomozást kért a fia halálának ügyében. Az ügyet Jessika és Susan fogja felgöngyölíteni, a többiek indulhatnak a reptérre. Otthon találkozunk - közölte a hadnagy ellentmondást nem tűrő hangon.
- Engedelmével uram!
- Harper ügynök! Kíváncsian hallgatom - ült ki a leplezetlen érdeklődés az elöljáró arcára.
- Uram! Mindannyian tudjuk, Tony Lomax sajátos balesetét a sofőr figyelmetlensége és tapasztalatlansága okozta. Ön is látta a féknyomokat, illetve a hatósági szakértő véleményét.

A fiú túl gyorsan hajtott, elvesztette az uralmát a jármű felett, a kocsi megpördült, és lezuhant a meredély oldalán - mondta végig egy szuszra Jessika. - Engedelmével uram, ezen az ügyön nincs mit kivizsgálni.
- Ne feledje, ügynök, hogy még a hatósági szakértő sem tudta egyértelműen megállapítani, hogy Tony Lomax miért rántotta olyan hírtelen félre a kormányt - szólt közbe a hadnagy. - Megértem az aggályait, de a történet nem olyan egyszerű. Mivel a szenátor hivatalos úton kérte a nyomozást, nekünk állami hivatalként jelen kell lennünk a nyomozásnál.
- Á, most már értem! - fojtotta el magában feltörni készülő feszültségét Jessika.
- Itt töltenek egy hetet, élvezik a szálloda kényelmét, aztán utánam jönnek Washingtonba. Ne mondják, hogy ez olyan szörnyű! - zárta le a beszélgetést a hadnagy, de az autó automatika már emelte az ablaküveget.
- Szemét! - summázta a véleményét Jessika, miután a kocsi eltűnt a szemük elől.
- Hát, a papírforma szerint fel kell vennünk a kapcsolatot a helyi szervekkel, és szemmel kísérni a nyomozást.- fordult kocsijuk felé Susan. - Azt hiszem, igazad van. Te indulj a rendőrségre engem viszont tegyél ki a közkórháznál.
- Mit akarsz ott? - kérdezte Jessika, mikor a társa beült mellé.
- Gondoltam, beszélek a boncolást végző orvossal, meg aztán hallottam valamit a gyászolók között mászkálva, aminek szeretnék utána nézni.
- Ne csigázz! - tekerte balra a kormányt Jessika és padlóig nyomta a gázpedált.
- Emlékszel az Evans család sztorijára? A szép szemű Debbiere?
- Igen.
- Nem az ő szeme volt az első szerv, ami eltűnt a patológiáról.
- Értem már. Arra gondolsz, ha már itt vagyunk ebben az isten háta mögötti porfészekben, akkor tegyük hasznossá magunkat. Hátha belefutunk egy kis szervkereskedelembe?
- Persze szigorúan a szabad időnkben - kuncogott Susan. - Ha bejön, lesz egy jó pontunk a hadnagynál, ha nem, megírjuk a jelentést, és csendben elmegyünk, amikor lejár az időnk. Az igazgatóval kezdem. Elhintem neki a vizsgálat ötletét, aztán, ha nem ütközök ellenállásba, beszélek a hatósági halottkémmel. Hátha tud valamit az eltűnt szemekről - biccentett Susan.

Öt perccel később szinte blokkoló kerekekkel fékezett a közkórház bejáratánál.
- Elkérem a jegyzőkönyvet az őrsön, majd beugrom érted! - mondta Jessika.
- Ne fáradj! Ha végeztem, leintek egy taxit, és a szállodában találkozunk.
Alabama Állami Közkórháza leginkább egy késő reneszánsz korabeli, vidéki kastély épületre emlékeztette Susant.
- Segíthetek, kisasszony? - szólította meg a portás, ahogy belépett az épületbe.
- Igen. Susan Harper, FBI ügynök vagyok. - mutatta fel az igazolványát.
- Mit tehetek önért? - kérdezte megilletődve a férfi.
- Az intézmény igazgatójával szeretnék beszélni.
- Dr Wassel irodája a főépület földszintjén található - mutatott a háta mögé a portás.
- Köszönöm! - biccentett Susan a férfinek.
Keresztülvágott a belépőt követő előtéren, majd a főépület felé vette az irányt. A portás útbaigazítása nyomán könnyen megtalálta az igazgató irodáját. Dr. Michael J. Wassel, hirdette aranyozott betűkkel az ajtóra erősített tábla.
- Tessék! - nézett fel a papírjaiból a titkárnő.
- Susan Harper vagyok az FBI- tól - mutatkozott be a lány.
- Igen, tudom - nyugtázta a titkárnő - A portáról ideszóltak. Dr. Wassel már várja.

- Őszintén szólva, meglep a látogatása. Nem sűrűn fordulnak meg nálunk a Szövetségi Nyomozóhivatal emberei - jegyezte meg a bemutatkozás után a férfi.
- A patológián történt incidens miatt jöttem önökhöz. Az FBI szeretné megvizsgálni, hogy az egyértelmű összefüggéseken kívül van-e további kapcsolat a kórházból eltűnt szemek, és Lomax szenátor fiának balesete között - próbált a legkisebbet ferdíteni a valóságon Susan. - Szeretnék a patológián körbe nézni, ha nincs ellenvetése.
- Á, már értem - egész nyugodtan. Tudja, számunkra rendkívül kényes ez az ügy. A kórház sokat veszíthet azon, ha a média szájára veszi a szemek eltűnését.
- Gondolja, hogy valami szervkereskedelemmel kapcsolatos ügy áll a háttérben? - kérdezte Susan.
- Kizártnak tartom - csóválta fejét az orvos. - Az emberi szemeket az orvostudomány mai állása szerint nem lehet egyik testből a másikba implantálni. Semmi értelme annak, hogy valaki emberi szemeket tulajdonítson el egy halott testéből.
- Máskor is tűntek el szemek a patológiáról?
- Hát, szemekről eddig még nem volt tudomásom, de más testrészek már hiányoztak a leltárból.
- Akkor mi zárja ki a szervkereskedelem lehetőségét? - kérdezte Susan.
- A lényeg az, hogy az illegális szervkereskedők főként olyan testrészekkel foglalkoznak, amelyek keresettek a piacon, máj, vese, szív. De ki keresne két kart és egy koponyát? - tárta szét a karját az igazgató. - Ezeknek nincs áruk, hisz nem lehet őket beültetni.

- Lehet, hogy ezzel csak álcázni szeretné az eredeti tevékenységét. - jegyezte meg Susan. - Megengedi, hogy beszéljek a törvényszéki patológussal? Ha jól tudom, a kórház alkalmazásában áll.
- Hogyne. A hullaházat a főépület mögött találja.
- Ha bármiben a segítségére lehetek, kérem, hívjon nyugodtan. Régi szégyenfoltja ez intézményünknek és szeretném már tisztázni, de egyedül képtelen vagyok a végére járni.
- Ezek szerint már nyomoztak az ügyben? - fordult vissza az ajtóból Susan.
- Nyomozásnak nem nevezném. Járt itt egy rendőrtiszt, írt valami jegyzőkönyvet, bár ezzel leginkább csak dokumentálta az eseményeket.
Az igazgató ezzel a beszélgetést le is zárta.
- Majd utána nézek a jegyzőkönyvnek is - mondta a nő, és távozott.

Az ügynök akaratán kívül megállt, amikor meglátta a hullaház épületét. Lába majd a földbe gyökerezett. Ha nem tudta volna, hogy egy kórház területén jár, joggal képzelhetné, hogy Drakula kastélya , kisebb méretben. Körbenézett, de ez az épült volt a keresett proszektúra, nem vitás. Lenyomta a régi alumínium kilincset. Az ajtó nyikorogva kitárult.
- Ez nem tartozik a látogatható épületek közé, kisasszony! - csattant fel egy hang, alighogy belépett az épületbe.
A Susannal szemben nyíló folyosón nagytestű, égővörös hajú, enyhén bajuszos nővér állt.
- Nem látogató vagyok. Az FBI-tól jöttem, a patológus főorvossal szeretnék beszélni.
- Dr. Gallini hátul van - bökött a jelzett irányba a nővér, és kimasírozott Susan mellett az udvarra. Susan tétován elindult a félhomályos folyosón. Sosem szerette a kórházi szagokat, de ami itt terjengett, szinte csípte a szemét. Egy dupla szárnyú ajtó zárta el az utat. Bentről zajt hallott. A folyosó baloldalában az egyik bejáró résnyire nyitva volt. A hang onnan érkezett.

Susan elindult a nyílás felé, és a komor hangulatától vezérelve legszívesebben fegyvert rántott volna. Egy pillanatig elgondolkodott a dolog realitásán, aztán, hogy megnyugtassa magát, kioldotta a fegyvertok biztosító csatját.
Már majdnem a kilincshez ért, amikor újabb zaj ütötte meg a fülét ismét belülről. Halk sziszegés hallatszott, mint egy hangtompítós fegyverből leadott lövés, aztán üvegcsörömpölés, és néma csend. Susan akaratlanul is összerándult, mint akit a darázs csípett meg. Az ajtón fekete alapon fehér felírat:
" Belépés csak engedéllyel!"
Az ügynök nem nagy lelkesedéssel, de besurrant a helyiségbe. Odabent félhomály fogadta. A folyosóról beszűrődő fénysávon kívül mindenütt csak köd és szürkeség terjengett.
Jobb kezével vakon a villanykapcsolót kereste. Nem volt szerencséje, hiába tapogatta végig a csupasz falat
- Dr. Gallini? - kérdezte a terem ürességétől. - Susan Harper vagyok az FBI-tól. Szeretnék néhány szót váltani Önnel!
Senki sem válaszolt. A lány behúzta maga mögött az ajtót, és a fénysávból kilépve a falhoz simult. Megállt, hallgatózott. Valami egészen halkan csoszogott a sarokban.
- Van ott valaki? - kérdezte fennhangon, de abban a pillanatban osonni kezdett a fal mellett. A zaj egy pillanatra megszűnt, majd pár másodperc elteltével újból megindult. Az ügynök elhagyta a fal viszonylagos biztonságát, és megindult a hang irányába. Keze éles fémtárgynak ütődött. Megállt és egy keret széleit tapogatta ki az ujjaival. Óvatosan kikerülte, majd lassan és nesztelenül tovább indult. Pár óvatos lépés után a zaj elült. Susan megállt és hallgatózott.
A terem néma maradt.

Újabb lövés szisszent. A golyó szele megcsapta az arcát, üvegek csörömpöltek a feje felett. Hirtelen összehúzta magát, hogy minél kisebb célpontot nyújtson a támadónak. Előrántotta a Browningot. Váratlanul sárgás fény vágott a szemébe. Halkan felsikkantott, arca elé kapta a bal karját, miközben a körülötte lévő hangokra koncentrált. Tudta, hogy a lövés a háta mögül érkezett. Oldalra mozdult, amerre a falat sejtette, de a válla elakadt a polcok egyikében. Ismét üvegcsörömpölés hallatszott a feje fölül, és ő a fájdalommal mit sem törődve, kinyitotta a szemét.
Egy rettenetesen torz arcú, vizenyős szemű fej nézett vele farkasszemet.
Susan már az ájulás szélén táncolt, amikor...