A katona

A nap sugarai beragyogták a zsúfolt teret. Nehéz vízpára szállingózott az ég felé. A környező park fáinak árnyékai csak merészebb álmaimban értek el hozzám. Sötét, masszív egyenruhám alatt a vízcseppek akadálytalanul gördültek alá. A vállamra vetett nehéz fegyver alatt gerincoszlopom meggörnyedni kényszerült. Sisakomba bújtatott fejem éppen felrobbanni készült, és úgy éreztem, mintha a föld izzana, és egyben imbolyogna is alattam. A forróság lassan már elviselhetetlen volt. Viszont ahogyan körülnéztem a feldíszített századon, tiszta uniformisokon, kifényesített csizmákon; a bátor lelkeken, akik büszkén emelik magasra a fejüket; mégsem éreztem magamat fáradtnak. Ekkor a távolból ütemes dobpergés és diadalmas trombitaszó hallatszott felénk, mire nekem akaratlanul is mosolyra húzódott szám. Amint a férfihangok sokasága egyszerre nekikezdett az indulónak, szívem szárnyra kélt és hangtalanul suhant tova egy másik világba. Az ének hangja alatt dübörgött a tér. De ez sem tartott örökké, véget ért a nóta. Arra a pár másodpercre, amíg meg nem szólalt a tábornok, nehéz, nyomasztó csönd ereszkedett ránk. Mély hangjából szavakat nem tudtam kivenni. Azt hiszem, egy kicsit meg is szédülhettem közben. Füleimben dübörgött a vér, érzésem szerint arcom bármelyik pillanatban lángra lobbanhat. De ekkor odalépett hozzám a megviselt alak, és feltűzte a rendfokozatot. Szemeimet lehunytam és nagyot nyeltem. Én voltam a katona, akinek rangja lett.