A hóangyalok útjának titka

Amikor a menny határára vastag, lusta, szürke-sárga és lomha használt-fehér paplanok úsznak, a levegő kristályosra tisztul és megtelik a humusz álmának édes illatával, elérkezik a földre a tél varázslatának ideje. Tündérporként, bódult kuszaságban indulnak útjukra a lomha felhőkből az első duci hópelyhek. Az emberek megállnak egy pillanatra, rácsodálkoznak, s mosoly rajzolódik az arcokra. Aztán a kedves játékosságot kavarogó-tolakodó mély ritmusú tánc veszi át, s az elsőket egyre sűrűbben követik sokmilliónyian társaik. Igyekeznek, kavarognak, helyezkednek, sokasodnak, készülnek és készítenek... A hóangyalok születésére.

Amint a milliárdnyi hópehely földet érve összeölelkezik társaival, puha, megnyugtató és bódító hófehér lepelbe vonja a világot. Minden csúnyát eltakar, az éleket lekerekíti, a különbségeket eltűnteti, csak a jó és tiszta érzések maradnak. Boldogan veszik el benne minden ember, s még a legkomolyabb felnőttből is előcsalogatja a rég elfelejtett, mélyre zárt gyermeket. A gyermeket, a mosolyt és a vágyakozást. A zabolátlan, szabad, játékos gyermeket, a világot és szíveket átölelő mosolyt, a vágyakozást azok után, akiket szeretünk, akik fontosak nekünk. És amikor egy ember, legyen az gyermek vagy felnőtt, ebbe a tiszta és makulátlan hóba széttárt karokkal és lábakkal, önfeledt mosollyal és habkönnyű szívvel hanyatt veti magát és kezeivel, lábaival, mosolyával, örömével rajzolni kezd, hóangyal születik.
Hóangyal, aki csak egy talpnyomláncon függő bemélyedésnek tűnik a szeplőtelen fehérségben. De amint alkotója feláll és visszanéz rá, átjárja a varázslat, s életre kell az angyal. Bár nem mozdulhat, míg le nem száll az éj, s a csillagok első mosolya meg nem tanítja repülni őt, mégis tudja, érzi, hordozza és érti teremtője minden rezdülését, örömét, bánatát, mosolyát, könnyét, vágyát és lelke legelrejtettebb kívánságait is….

Tud, érez, őriz és vár. Vár a leszálló, sejtelmes, titokzatos éjre. Vár, hogy a születésénél bábáskodó szürke-fehér hópihepaplanok lassan tovaússzanak az égen. Vár a függetlenség szárnyait ajándékozó csillagok fényére. Vár a mosolyra, mely felemeli és repíti őt a szabadsága felé.  Vár és remél, hogy útra kellhessen. Vár és remél, hogy repülhessen. Vár és remél, hogy beteljesíthesse titkos rendeltetését, amiért a világra született. Vár és remél, hogy átélheti a csodát, mielőtt szertefoszlana, hogy újra születhessen… S ha föld és menny úgy találja, hogy a titkok hordózója megérett a repülésre, szikrázó csillagszemeivel rámosolyog az ég, s az apró hóangyal az éj leple alatt lassan felemelkedik…

Először óvatosan, bizonytalanul magasodik a bemélyedés felé. Érzi, tudja, hogy kell még valami a beteljesüléshez, hát keresi, kutatja a titkot, a titkokat. De mivel sajátjai nincsenek, teremtője vágyait hívja segítségül, sorra véve a kívánságokat. Egyszerre csak nagyot lendül, s üstökösként kezd iramlani a csillagok felé! Hogy lehet ez?.. Maga sem tudja, érti hirtelen… Csak azt érzi, hogy elönti, kitölti és melengeti pihe testét az a legféltettebb, legtitkosabb, legeldugottabb kívánság, melyet átjár most a csillagok ragyogása és az égig repíti őt… Kicsi lábán még a talpnyomláncot húzza földi születése köldökzsinórjaként, de tekintete már az egyetlent keresi.  Az egyetlenegy csillagot a csilliárdnyi közül, akinek csókjával beteljesedhet a csoda, életre kelhet a varázslat, teljesülhet egy féltett, rejtett, titkos kívánság, s értelmet nyer a hóangyal útja, s az örök körforgás…

Ariadné fonalaként mutatja angyalútját a talpnyomlánc a csillagok között, ahogy keresi, kutatja A csillagát. A hordozott titok, a dédelgetett remény teljes testét átitatja, egyre fényesebben, s átlátszóbban tündököl, mígnem eggyé válik repítőjével, s mire rátalál Csillagára, már nem teremtője álmának hordozója csupán, hanem ő maga lesz a nagybetűs KÍVÁNSÁG, mit csupán a talpnyomlánc vékony holdfény fonala emlékeztet eredetére.

Egy ember megalkotta. Szeretetteljes tekintetével életet lehelt belé. A csillagmosoly szárnyalni tanította. S egy titkos, erős óhajtás felemelte a csillagok közé. Mindez miért? Azért a megismételhetetlen pillanatért, hogy most a Kívánság és a Csillag egymásra találjon.
Egészen átlátszóan lebeg már a Csillaga előtt. Leheletnyi a mozdulat, ahogy Kívánság és Csillag érintésnyire összeolvad. Finom, aligérintés csókjukban zuhanva lüktet múlt-jelen-jövő, az élet és az elmúlás, a vágy és csalódás, a beteljesülés és a reménytelenség, az öröm és a bánat, a pillanat és a végtelen. Egyre ragyogóbb a csillag, s egyre halványul az angyal, mígnem teljesen szertefoszlik az éterben, s lábacskáiról leoldódik a holdfény fonál az örökkévalóság szabadságának adva őt. De utolsó, elmosott körvonalai még átölelik a kápráztatóan sugárzó Csillagot, s tűnő csókjuk búcsúölelése nyomán lángolón, s ugráló boldogan szakad elő a Beteljesülés. Viháncolva kapja el a hulló holdfény fonalat, mely érintése nyomán talpnyomlánccá vonalasodik, s kacagva nyargal rajta gazdájához. Lépései mögött eltűnik az utolsó emlékkötelék is hóangyal és teremtő Csillaga között…

S ami ezután történik, azt az emberek nyelvén úgy hívják, „valóra vált álom”. Vagy „a sors ajándéka” esetleg „- kegyelme”. Előfordul, hogy „véletlennek” vagy egyszerűen csak „szerencsének” nevezik. De soha, senkinek nem jut eszébe, hogy talán egy boldog, gondtalan pillanat ihlette hóangyal áldozatos várakozásának, reményteli útjának és odaadó csókjának köszönheti legtitkosabb vágyai beteljesedését. Talán…
S mi történik a hóangyalokkal, akik hiába várnak a csillagok mosolyára? Titkos tudásukkal és bujkáló mosollyal az ajkaikon tűnnek, olvadnak feketére, hogy aztán a talaj nagy sóhajjal küldje őket szertefoszlott társaik után az örök körforgásba, hogy újra nőhessenek, telítődjenek a szürke-sárga, használt-fehér pihepaplanok, majd megadóan ágyazhassanak érintetlen fehérséget a simogatva születő, titokzatos, látva láthatatlan, érintve is érinthetetlen talányőrzőinknek, Kívánság-Csillagainknak. Talán…

Senki sem tudja pontosan. Tudni nem tudhatja. Csak érzi. Érezheti. Ha akarja. Én most megsúgtam Neked, őrizd hát a titkot, és ha egyszer majd látsz egy hóangyalt a szikrázó, ölelkező pelyhek közé süppedve, talpnyomlánccal, várakozón, rajzolj mellé Te is egyet és kívánj nekik Csillagmosolyú jó éjszakát!… 