A hercegnő

A hercegnő az ágyán feküdt és várt. Legszebb ruhája volt rajta. Hiába volt lassan több mint 200 éves, ráncok még nem jelentek meg az arcán.
Egy átok, egy buta kívánság miatt. Ami örök életre, kárhozatta. Sokan kívánták ezt köztük régen, Ő is. Már vágyott a halálra. Megnyugvást hozott volna számára. Látta szülei halált, bár ezt a legtöbb ember megéli. De mi várhatott még rá? Mikor Ő mindent megélt? A gyerekkori játékokat, a fiatalkori szerelmet, az emberek fölött bárdként váró öregedést, halált is látta. Gyerekkori pajtásai, akiket végigkísért az egész életükön, akiket sose tudott feledni. Hiába élték meg az emberileg megérhető legmagasabb kort, amit lehet, az a hercegnőnek csak egy szem homok volt az élete homokóráján. Teljes életük volt, látta, ahogy szerelembe estek, ahogy gyermekeik születtek. Irigyelte őket, hogy olyan belenyugvással tudnak meghalni. Ettől rettegett fiatalkorában. Hogy mindennek vége lesz a halállal. Miért kell megöregednünk, meghalnunk? Ma már tudta, hogy az élet csak ezekkel lehet teljes. Hogy nyugalommal tudjuk elhagyni ezt a világot, magukra hagyva a többieket, mind azzal, amit adtunk nekik. Ő aki látta a szerelmét meghalni, ott ült mellette, még mindig 20 évesen és fogta ráncos kezét, amíg a testét el nem hagyta a lelke. Átkozta magát, felelőtlen kívánságáért, hogy örökké élhessen. Mindezt azért, mert hiú volt, nem akart ráncokat, se semmit, aminek az öregedéshez, a halálhoz van köze. Most itt fekszik magányosan. Tudta, hiába keresne új barátokat, új szerelmet, nem csak hogy nem léphetnének az előzőek nyomába, de őket is elvesztené. Ezért csak feküdt a toronyszobában, a legszebb ruhájában, aminek a szélét már megrágták a molyok és várt. Ő maga se tudta mire. Már mindenki elfejtette, hogy egyáltalán létezett. Még mindig ott vár. Ott fog várni az idők végezetéig.