A gyújtogató dala

Kész. Ennyi volt. Vége. Megtette hát.

Emlékek suhannak át szeme előtt, ahogy a félhomályos, csendes szobában a kisfiú szőke fürtjeire simul a tenyere. Gyengéden érinti meg a fejét, mozdulata egyszerre félénk és óvó. Emlékei, amik most életre kelnek, keserű könnyként marják a szemeit, hiába szorítja össze őket, nem tud szabadulni a képektől. Az eddig visszafojtott zokogás úgy tör fel lelke mélyéből, mint gejzír a földből. Halk nyögés szakad ki a száján, testét összerántja a félelem görcse.

Látja azt a tizenéves fiút, aki cigizni szökött ki a szobájából éjnek idején, karácsony szentestéjén. Látja, amint végigsétál a kiserdő mellett, talpa alatt ropog a hó, fiatal, erős tüdeje kristálytiszta levegővel telítődik, ahogy nagyot szippant a jeges hidegből. Izgalom fűti a testét, élete első cigarettája lesz ez, nem szeretne lebukni. Apja dobozából csente el az áhított szálat, most ott szorongatja zsebbe rejtett kezében. Tudja, hogy rengeteg ideje van, hiszen a vacsorán túl vannak, és az anyja az előbb nézett be hozzá, hogy alszik-e, reggelig nem várható, hogy bárki is rányissa a szobája ajtaját.

Nem megy túl messzire, épp csak annyira távolodik el a háztól, hogy a kiserdő sarkától már csak alig látszódjanak a karácsonyi fények. Remeg a keze, ahogy előveszi a cigarettát. Apjától ellesett mozdulattal szorítja ajkai közé, gyufát kotor elő a zsebéből, a láng felvillan a sötétben, megbűvölve nézi, ahogy az apró fény életre kel. Annyira bűvöletbe esik, hogy csak a fájdalom rántja vissza a valóságba, amikor a gyufa a körmére ég. Sziszegve dugja a hóba megégett ujját, kuncog saját balgaságán. Következő próbálkozása már sikeres, bár a láng most is csábítja, a mozdulatot mégis befejezi, élvezettel szippant a cigarettába, szemében csillan vissza a felizzó parázs.

Tapasztalatlan, egyből a tüdejébe ereszti a füstöt, köhögése száraz és riasztóan hangos. Megijed, hogy felébreszt valakit a zajjal, pár pillanatig mozdulatlanul áll, szeméből könny csorog, a visszafojtott köhögés és a füst marja a torkát. Megnyugszik, amikor senki sem mozdul, nem gyullad fény a távoli ablakban. Szája elé emeli karját, beleköhög vastag kabátjába. A következő slukkal már óvatos, szájában tartogatja a füstöt, nagyfiúsan fújja ki szájából. Elégedetten vigyorog, menőnek érzi magát, felnőttnek, lazának. Sajnálja, hogy a haverjai nem láthatják, de ezt muszáj volt egyedül megtennie, mekkora égés lett volna a srácok előtt félig megfulladni. Óvatosan megpróbálja újra letüdőzni a füstöt, büszke magára, amikor csak egy enyhe kis késztetést érez a köhögésre. Megköszörüli a torkát, mostmár teljesen szabadon dohányzik, míg a szál el nem fogy. Gondosan eltapossa a csikket, az alig izzó parázs sziszegve huny ki a hóban.

Most, hogy az izgalom alábbhagy, fázni kezd, a jóval fagypont alatti hőmérséklet belemar a ruhával nem takart testrészeibe. Gyorsabbra veszi lépteit, haza, a meleg házba. Értetlenül torpan meg az erdő sarkánál, agya nem tudja felfogni, amit lát. Lángokban áll a házuk, a narancsvörös lángnyelvek hatalmas oszlopokban törnek a magasba. Döbbenten nézi végig, ahogy a kígyózó tűz villámgyorsan terjed szét, felfalja a fából készült tornácot, végigfut a gerendán, hogy aztán a bejárati ajtót tépje szét. És az a hang: dühösen morgó, sziszegő fenyegetés, a házban lévő üvegtárgyak pukkanása, az égő fa ropogása. Nem tud mozdulni, egyszerűen ledermed, csak nézi elbűvölten a tüzet, hangosan zihál, folyamatosan borzong. Hogy iszonyat vagy gyönyörűség, ami ekkor borzongatja? Így messze távlatból sem tudja megítélni. A tűzoltók találnak rá, még mindig az erdő sarkánál áll, és az immár üszkös romot nézi mozdulatlanul. Az orvosok sokkos állapotban szállítják kórházba, eltelik pár hét, mire felébred a kábulatból. A főorvos világosítja fel a történtekről, egy rendőr társaságában. Valaki behatolt a házukba, amíg ő távol volt, megölte a szüleit és a kisöccsét, azután benzinnel locsolta tele a házat és felgyújtotta.

Nem tud megszólalni, ellentétes érzelmek között hányódik: bűntudat gyötri, mert nem segített a családján, öröm, mert ő még él, és kín, mert ha lehunyja a szemét, még mindig a lángok gyönyörű táncát látja maga előtt. Egy éjszaka leforgása alatt árva lett, egész addigi élete semmivé vált. Nem ismeri fel saját hangját, ahogy a rendőr kérdéseire válaszolgat: Nem, ő nem látott senkit, és nem hallott semmit… Nem, nem találkozott senkivel, csak egy szál cigarettát szívott el… Nem, fogalma sincs, mennyi időt tölthetett távol a háztól … Nem, nincs tudomása arról, hogy bárki is ártani akart volna nekik…
Az orvos megkönyörül rajta, amikor látja, mennyire elsápad a kérdésektől és a kimerültségtől. Kitessékeli a rendőrt, és magára hagyják őt. Egyedül van a szobában, mégsincs csend körülötte: fülét betölti a lángok által szaggatott fa ropogása, és hallani véli a lehetetlent: szülei és kisöccse halálsikolyait, a kín hangjait, lelki szemei előtt megelevenedik haláltusájuk. Felnyög a fájdalomtól, ami elárasztja a bensőjét, úgy érzi, megszakad a szíve. Neki is meg kellett volna halnia, nem igazság, hogy meghaltak, nem igazság, hogy ő él! Bosszúszomj törli el a bűntudatot, tudja, hogy meg kell halnia annak az embernek, aki elvette az övéi életét. Még nem tudja, hogyan talál rá, de ha túlélte ezt a tragédiát, bosszút kell állnia rajta.

A következő évek homályosan élnek emlékeiben. Tudja, hogy intézetben nőtt fel, és sok iskolát elvégzett, de ezek mind csak mellékállomások voltak az életében. Minden szabad idejét a kutatásnak szentelte, minden egyes tanulmány, amit elvégzett, csak arra irányult, hogy könnyebben megtalálja a gyilkost. És most, hogy 12 évvel később, itt áll a bosszú kapujában, már csak egy apró mozzanat van hátra.
Nehéz és fáradtságos munkával derítette ki a férfi kilétét. A kutatás alaptőkéjét apja életbiztosítása és a házra kötött lakásbiztosítás adta, amit három évvel ezelőtt kapott kézhez. Az élete csak a bosszúról szólt, nem fért bele senki és semmi más. Tudta, ha a bosszú beteljesedik, az ő életének is vége, nem lesz már ami éltesse, de jelen pillanatban nem érdekelte.

Leveszi a kezét a kisfiú szőke fürtjeiről, a kis test már nem mozdul, percekkel ezelőtt halt meg, amikor nagy kezével körbefonta a torkát, és megfojtotta. Nem érzett közben semmit, az ártatlan kisgyerek csak egy pont volt a listán, amit teljesítenie kellett a bosszú érdekében. Nem vergődött sokat, szinte fel sem ébredt. Szinte hajszálpontosan annyi idős volt a fiú, mint az ő kisöccse azon a bizonyos éjszakán. A gyilkos is bizonyára ugyanígy fojtotta meg, a rendőrségi jelentés legalábbis ezt állapította meg.

A bevásárlóközponttól követte őket, egészen hazáig. Az autójából nézte végig, ahogy a nagyobbik gyerek (érdekes módon az idősebb testvér rendkívüli módon hasonlított saját tizenéves énjére), komoly, felnőttes stílusban magyarázza meg kisöccsének, miért is kell pont úgy megépíteni a hóembert, ahogy ő mondja.
Lejjebb húzódott az ülésen, amikor az anyuka megjelent a bejárati ajtóban és mosolyogva vacsorára invitálta gyermekeit. Könnybe lábadt a szeme, amikor saját anyjára gondolt, aki ugyanígy hívta be őket azon az estén. Az apa késve érkezett. Beállt autójával a garázsba, gondosan körbenézett a ház körül, majd amikor mindent rendben talált, bement a házba. Nem tűnt fel neki, a nem messze parkoló autó, és az abban ülő bosszúszomjas fiatalember.

Türelmesen várja, hogy a házban kialudjanak a fények. Az apa még körbejár, bezárja az ajtókat-ablakokat, azután felkapcsolja a karácsonyi díszkivilágítást. Gyönyörű fényárban úszik a ház, csodálatos fények villognak, varázslatos hangulatot teremtve. A hangulat varázsa nem érinti meg a fiatalembert, aki kiszáll a kocsijából, és előveszi a benzines kannákat, és a ház felé sétál. A hó most nem ropog a talpa alatt, letisztított járdán halkan lépdel. Óvatosan teszi le a kannákat az ajtó elé, tolvajkulcsot halászik elő a zsebéből, apró kis kattanás hallatszik csak, ahogy a zár enged a behatolásnak.

Belép az ajtón, nagyon csendben mozog, alig okoz neszt az alvó házban. Beleszippant a levegőbe, mézeskalács, sült hús és fenyőillat elegye keveredik a szobában. A lépcső sem reccsen meg a lába alatt, amikor felóvakodik a gyerekszobába. Nem kell sokat tájolódnia, a nyitott ajtón kiszűrődő fény egyértelmű jelzéssel bír számára. Belöki a szobaajtót, és végignéz az alvó kisfiún. Gondot fordít arra, hogy megmelengesse a kezét, tudja, hogy a hideg érintés felébresztené a gyereket. Mozdulatai céltudatosak és nélkülöznek minden érzelmet. Ujjai az apró nyakra simulnak, a kicsi csak egyet nyög álmában, a férfi összeszorítja két kezét, aprót reccsen a vékony csontocska és az élet máris tovaszáll a kis testből. Visszaigazítja a félrecsuklott fejet normális helyzetbe, és megsimogatja a lágy fürtöket. Hagyja, hogy az emlékek egy pillanatra átvegyék felette az uralmat, azután újra céltudatossá válik.

Nem tudja, melyik szoba felé induljon. A gyilkosnak annak idején szerencséje volt vele, hiszen ő akkor nem tartózkodott a házban, neki most végeznie kell a nagyobbik gyerekkel is. Pillanatnyi hezitálás után dönt, jobbra fordul, és a szomszédos szoba kilincsére teszi a kezét. Semmi neszt nem okoz, amikor kinyitja az ajtót. Reméli, hogy a fiú, ha ébren van, úgy csinál, mintha aludna, ahogy annak idején ő is tette, amikor az anyja benézett rá. Szerencséje van, a srác valóban alszik. Óvatosan lép közel az ágyhoz, egyetlen felesleges mozdulat nélkül ragadja meg a fiú fejét, hirtelen csavar rajta, a reccsenés itt már határozottabb és hangosabb, de a mozdulat végzetes, immár két halott van a házban. Elönti a veríték, a gyerekek meggyilkolása jobban megviseli, mint ahogy gondolta. Ad magának pár másodperc pihenőt, de tudja, hogy nem időzhet sokáig: az anyai ösztön néha hihetetlen dolgokra képes. Megigazítja a fiún a takarót, amit utolsó mozdulatával lerúgott magáról, és kihátrál a szobából.

A szülők szobáját már hamarabb betájolta, még az autóból, ahogy a kialvó fényeket figyelte. Zsebéből előveszi az elektromos sokkolót, egyszerre nem tudna két felnőttel elbánni, muszáj legalább az egyiket mozgásképtelenné tennie, amíg a másikkal végez. Hallgatózik az ajtónál, de semmi zajt nem érzékel, ezért nagyon lassan, nagyon óvatosan lenyomja a kilincset. Vár pár másodpercet, és mivel még mindig nem hall semmi neszt a szobából, lassan benyomja az ajtót. A szülők nyugodtan alszanak, még álmukban is gyanútlanok. Karjaik, lábaik összefonódnak, a szobában megélt szex illata terjeng. A férfi zajtalanul lép az ágy mellé, a süppedős szőnyeg elnyeli lépteinek hangját. Félrefordítja a fejét, megindítja a látvány, ahogy az összekapaszkodott szülőket nézi. De csak egy pillanatig. A következő másodpercben az apa nyakához szorítja a sokkolót és megnyomja a gombot. A férfi görcsösen megrándul, ahogy a feszültség végigfut a testén. Nincs ideje reagálni, szinte azonnal elájul. Az anya felriad a hirtelen mozdulatra, ajka sikolyra nyílik, amikor megpillantja a fölé magasodó sötét alakot, a következő pillanatban már ő is aléltan zuhan vissza a párnák közé.

Megkönnyebbülés fut végig rajta… Egyszerűbb volt, mint gondolta. De még nem végzett. Nem fárasztja magát azzal, hogy véglegesen megölje a szülőket, tudja, hogy a sokkoló jó munkát végzett. Ha nem fejezné be amit elkezdett, akkor is csak hosszú órák múlva ébrednének fel, így tehát ők sem jelentenek számára veszélyforrást.
Lemegy a lépcsőn, vissza a bejárati ajtóhoz. Meglepi a ház némasága, mintha az élettelen fal is tudná, hogy a gazdái meghaltak. Felkapja az egyik nehéz kannát, és újra felmegy a lépcsőn. Akkurátusan végiglocsolja a szobákat, a levegő hamarosan benzingőztől lesz telített. Az utolsó cseppeket is felhasználja, azután megy a következő kannáért. Ezt az alsó szinten üríti ki, egyetlen helyiséget sem hagy benzin nélkül. Szétnéz az ajtóból, mielőtt az autójához viszi a kiürült kannákat.

Lassan sétál vissza a házhoz, zsebeiben turkál, cigarettát és gyufát varázsol elő belőlük. Mozdulata már megszokott, ahogy rágyújt. Már nem tapasztalatlan, nyugodtan tüdőzi le a füstöt, most nem tör rá a köhögési kényszer, már nagy fiú ahhoz.
Alig pár slukkot szív csak, maga elé emeli a fél szál cigarettát, belenéz az izzó parázsba, majd hanyag mozdulattal a házba pöccinti a dekket. A benzingőz belobban, a tócsák meggyulladnak, a tűz sziszegve terjed szét a házon. A gyilkos becsukja maga mögött az ajtót, és távolabb sétál az égő katlanná változott épülettől. Az autójának támaszkodik, és onnan nézi végig, ahogy a lángok felszaladnak a lépcsőn, és elborítják az emeleti szobákat.

Beül az autójába, szemét egy pillanatra sem veszi le a narancsvörös fényben pompázó házról. A slusszkulcshoz nyúl, beindítja az autót, majd halkan dudorászni kezd: Csendes éj … szentséges éj …

Legfrissebb híreink következnek. A karácsonyi gyújtogató gyilkos újra lecsapott! Az áldozat ezúttal is egy család, két fiú és a szülők. Meg nem erősített információink szerint a gyilkos azonos azzal a személlyel, aki immár harmadik éve tartja rettegésben a két fiúgyermekkel megáldott, kétszintes házban élő szülőket. A rendőrség tehetetlen, nyomok nincsenek, és csak reménykedni lehet abban, hogy a következő karácsony első napjai nem egy ilyen borzalmas hírrel kezdődnek majd …