A gyertya...

Ülök a sötétségben egy elhagyatott szoba sarkában. Csend van, csak saját mély sóhajaim hallom. Érzem az egy perccel ezelőtt elfújt gyertya illatát. Szinte a tüdőm mélyére beszívom meleg illatát. Hirtelen szemem előtt elvillan egy gyors fénysugár. A villám. Megdörren az ég. Fúj, fúj a szél, süvít. Hirtelen elkezd könnyezni az ég és egyre-egyre erősödik sírása. Társaságom az egyetlen kialudt gyertya. Az ablak kitárulkozik. Szinte letépi a függönyt a szél. Testemet már esőcseppek borítják, a függöny is elázott. Fázom, de nem érdekel. Várok. Várok valakire, aki felmelegít. Az én könnyem is elerednek. Félek. Félek a sötétben, a villámtól, az ég hangjától. Reszketek, egyre csak reszketek. Nézem a gyertyát, amit elfújt a szél. Még ezt sem hagyta meg nekem vigaszul. Elfújta a szél a barátaimat, eláztatta őket az eső. Hol vannak? Hiányoznak. Nincs értelme az életemnek a barátaim nélkül. Gondolkodom. Gondolkodom, mit tehetnék. Sírok és sírok, nézem a vihart, ahogyan dúl-fúl, megrengeti a fákat. Ez nem jó. Nem jó ez így. De mit tehetnék? Kialudta a gyertya s nincs gyufám, amivel újra életre kelthetném. Nincs erőm. Egyszer csak lángra lobban a gyertya. Igen, itt vannak. Itt vannak a barátaim. Könnyeim letörlöm. Nem, nem hagytak itt mégsem. Örülök, hogy mégsem kellett csalódnom bennük. Nevetek a szélen, kacagok az esőn. Nem alszik csak úgy ki a gyertya, nem hagynak csak el úgy a barátaim. Számíthatok rájuk. S a gyertya újra felmelegít.