A Festő

 
Nem emlékszem már pontosan, hogy ez mikor történt. Valamikor azután, amikor Levente elvette a „modell” Evelint, akitől azóta már el is vált valami hülyeség miatt. 
Ott ültem kedvenc helyemen, pénzzel kitömve, és akkor megláttam őt. A Festőt. Ott ült egy padon a Fővám térnél és rajzolt. De nem azt rajzolta, amit látott. Képzelete egy csodálatos lemenőnap fényében úszó város látképét vetítette a szeme elé, és azt próbálta megörökíteni. 
Gyorsan fizettem és sompolyogva oda mentem mellé. Néztem, ahogy a szénceruza dolgozik. A Festő furcsa kis öreg volt. Igen kopaszodó, őszszakállú, fehér vászon inget viselt farmernadrággal. Miközben rajzolt repedezett ajkát harapdálta. 
-Bocsásson meg!-szoltam közbe, amikor egy pillanatnyi szünetet tartott és a szabadsághíd felé pillantott-De... szeretnék gratulálni. Csodálatosan rajzol!
-Köszönöm!-szerénykedett. Én csak néztem, ahogy dolgozik. Öregedő töredezett keze olyan gyönyörű íveket, hurkokat és vonalakat húzott, mintha minden egyes szénlapocska, ami levált szénceruzájáról, érzékelte volna ha nem a legtökéletesebb helyre érkezik, akkor arrébb kell ugrania a tökéletes helyre, és ezek a szénlapocskák arrébb is ugrottak. 
Mikor ezt észre vettem, arra gondoltam, ha már egyszer az életben ennyi pénzem van, hódolok régi szenvedélyemnek, a művészetnek. 
-Mondja... bocsásson meg, ha zavarom a teremtésben...
-Nem, tessék csak! 
-Tényleg nagyon tetszik a rajza, van esetleg több is?
A Festő egy pillanatra abba hagyta a rajzolást, gondolkodott kissé majd rám nézett:
-Persze, milliárdnyi képem van. 
-Valóban? Ez remek!-csattantam fel-És milyenek vagy hogy?
-Festmények, rajzok, grafikák, különböző kollázsok, mindenfé...
-Csodálatos! Mondja nem tudnám ezeket valahol megnézni?
-De. Nálam. Csak nálam. 
-Rendben. Mikor tudnék esetleg önhöz elmenni?
-Én most épp ráérek.-mondta.
-Én is.-mondtam én. Majd elindultunk. A Veres Pálné utca felé indultunk, majd hírtelen befordultunk valamelyik kisebb utcába, ahol egy omladozó homlokzatú szürke ház állt a sarkon. Majd onnan megint befordultunk és hírtelen egy kapu szájában találtuk magunkat. A Festő kulcsával kinyitotta a kaput, és beléptünk a régi bérházba. A legfelső emeletig lifteztünk az öregfelvonóval. Onnan lépcsőn mentünk fel a padlástérbe, ahol a Festő műterme és lakása volt kialakítva.
Mint egy amerikai filmben, még a fények is, pont úgy, oldalról sütöttek be a tetőablakokon át, fénnyel árasztva el a helyiséget. A nagyjából kilencven négyzetméteres műterem telis-tele volt képekkel. A Festő nem túlzott milliárdnyi kép volt szétszórva az egész, világméretű műteremben. Nem is jutottam lélegzethez mikor beléptem. Majd a Festő egy kupac, irattárolót ábrázoló festmény tetejére tette azt a rajzát, amit az előbb a téren készített. 
-Ezt úgy is ezekbe szánom.-mondta.
-A fiókba?-kérdeztem nevetve. 
-Igen.-mondta egyszerűen és komolyan. Én próbáltam vicceskedve kihízni magam:
-Sajnálom, nem értem az avantgárd művészetet...
-Semmi baj. 
Hogy eltereljem a témát, a csípőmre tettem a kezem és végig néztem a helyiségen, azt kémlelve hátha van valami, ami rögtön megfog. 
-Csak tessék!-mondta a Festő-nézelődjék nyugodtan.
-Köszönöm!-elindultam körbe nézni. De amit itt láttam olyat még nem tapasztaltam. Volt itt informel kép, kinetikus,  metafizikus, pontilista, reneszánsz, szimbolista, barbizoni, szürrealista és még kitudja hány stílusú festmény, anélkül, hogy a klasszikus stílusú, mint rokokó vagy barokk, képekre ránézhettünk volna. Az ember alkotta művészet ilyen sok és változatos mesterműveit én még sosem láttam, főleg nem egyhelyen. Mindegyik kép valami tájat épületet vagy természeti dolgot, ember alkotta gépet, vagy nem is tudom, valami „élettelent” ábrázolt... és egy embert. Minden képen valamilyen formában ott volt elbújva egy-egy ember. Nem előtérben, nem igazán láthatóan, de ott voltak. A milliárdnyi képen mind-mind különböző emberek. Senki sem volt ugyan az. 
-Nos?-kérdezte-Tetszenek?
-Csodálatosak... nem is tudom mit mondjak... tökéletesek. Az összes!
-Köszönöm, igazán kedves.-nézett rám mosolyogva. 
Gyorsan végig néztem az előttem heverő kupacon, megfogtam egy bauhaus képet, amin a piros alapon egy háromszögre emlékeztető ház sarkában egy kisfiú bújt meg, aki épp tüzet rakott a ház falánál. 
-Mondja, mennyiért adná nekem ezt a képet?-kérdeztem 
-Tessék? 
-Kérem ne szerénykedjen! Ez a kép minden pénzemet megérné. 
-Meg akarja venni? 
-Természetesen! Hiszen ellopni nem tudom, amíg ide néz.-nevettem.
-A kép nem eladó!-rivallt rám és kitépte a kezemből. 
-Elnézést! Nem tudtam.-szabadkoztam-És melyikek lennének eladók, mert akkor nem fájdítom a szívem azzal, hogy olyat nézek, ami nem lehet az enyém. 
-Egyik sem! 
-Micsoda? Maga nem árulja a képeit?-csodálkoztam el. 
-Nem! Sosem árultam és nem is fogom. 
-Hát de akkor hogyan juthatnék egyhez?
-Sehogy!
-Tessék? 
-SEHOGY!
-Kérem! Elnézést, azt hittem örülne ha támogatnám kissé...
-Nem kell a pénze! 
-Rendben megértettem...-indultam az ajtó felé-Ajándékozni se szokott?
  -Nem.
-Ez furcsa...-már a kabátom vettem.
-Életemben egyszer ajándékoztam képet valakiknek.
-Oh, kiknek? Hátha megtalálom őket és megnézhetem azt is. 
-„Az Emberiség” nevű társaságnak. Azok pedig fogták és kifeszítve kiszögelték a képem, miközben azt kiáltották: „Nézzétek, ez a Mester remekműve!”
-És nem az volt?
-Nem az a lényeg! 
-Hát?
-Az a festmény a szögelésre született, de azok még úgy se látták miről is szól...
-Aha, értem. Ilyen rugalmas vásznú kép lehetett, ami más széthúzva és más ha össze ereszkedik. 
-Maga hülye. 
-Megtudhatnám a nevét? Mert a művészete teljesen magával ragadott.
-Nekem nincs nevem. 
-Értem. Hát akkor viszont látásra és jó munkát! 
-Viszlát!-mondta, majd becsapta mögöttem az ajtót. 
Kiléptem az utcára. Ez az egész beszélgetés úgy ért mintha bőrkabátomon keresztül is jeges vízzel öntöttek volna le. Nem értettem a Festőt. Miért nem tudott volna nélkülözni egyet is abból a milliárdnyiból, amikor az tényleg olyan sok, hogy valószínűleg élete hátralévő részében semmi mást nem csinálna csak a saját képeit nézné sorra, akkor se tudná végig nézni az összeset. Miért? 
Évekkel később, amikor már feleségemmel arra fele sétáltunk megpróbáltam megkeresni azt a házat, ahol a zavarodott Festő műterme lehetett. De nem találtam meg. Soha többé nem találtam. Azokután nem sokkal jöttem rá kivel is beszéltem azon a napon, és hogy miért. 
 
Szikra Benedek