A döntés

A szobát egyetlen aprócska villanykörte világítja csak meg az asztal fölött. Nyomasztó a sötétség. Idegesen fészkelődöm a műanyag széken, ami igencsak kényelmetlen.  Hol fölrakom a karjaimat az asztalra, hol leveszem. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Azt sem, mióta vagyok itt. A percek óráknak tetszenek. Pláne így, hogy azt sem tudom, miért vagyok itt. Egyáltalán, mi ez a hely? Minek jöttem ide?
 
Csak egy ködös üzenet volt, mégis úgy éreztem, muszáj megjelennem. Követtem az utasításokat, magam sem tudom, miért. Mintha egy felsőbb erő irányított volna abban, hogy ebbe a sötét, poros pincehelyiségbe jöjjek, ami leginkább egy kihallgatószobára hasonlít. El kellene mennem. Menekülni, amíg még lehet. Bár igazából azt sem tudom, mitől is menekülnék. Mégsem teszem. Magam sem értem.
 
Ekkor végre, ki tudja, mennyi idő után, nyílik az ajtó és belép valaki. Hunyorgok, de túl kevés a fény, ami van, az is inkább akadályoz mint segít abban, hogy kivegyem akárcsak a sziluettjét is az érkezőnek. Amennyire látom, közelebb jön, de épp annyira, hogy még a villanykörte fényén kívül essen, így nem láthatom az arcát. Fel akarok állni, ekkor azonban megszólal. Egy férfi, rideg, érzelemmentes hanggal:
 
- Ne álljon fel! Maradjon ott, ahol van!
 
- Ki maga és mit akar? Mit keresek én itt? Mi ez a hely? - kérdések garmadáját zúdítom rá, ugyanakkor ülve maradok. Mintha egy külső erő a székhez szegezne. Egyre ijesztőbb ez a helyzet.
 
- Mindig ugyanaz! Ezek az értetlenkedő, kíváncsiskodó kérdések… - sóhajt fel, mint egy hivatalnok az ügyfélszolgálaton a sokadik értetlenkedő ügyfél után. - De legyen, gyorsan összefoglalom, mi a helyzet. De jól figyeljen, mert csak egyszer mondom el. Nem érdekel, hogy elhiszi-e vagy sem, de igaz, amit mondok. Mert utána ez szokott lenni a második kör, nekem meg se időm, se kedvem ehhez, érti? - zavartan pislogok a fásult, barátságtalan hangnem hallatán, pedig ami ezután jön, arra még kevésbé lehetek felkészülve.
 
- Hogy mi kik vagyunk, arra nincs igazából konkrét megnevezés. Hívhat minket őrangyaloknak, sorsügynököknek, bárminek, ahogy tetszik. A feladatunk, hogy fenntartsuk a világ rendjét. Magasztosan hangzik, igaz? A pillangó hatásról hallott már, gondolom. A mi részlegünk feladata figyelni az ilyesmire. Hogy ne történhessen meg olyasmi, tűnjön bármilyen apróságnak, ami felboríthatná az univerzum egyensúlyát. Törékeny dolog ez, egy kis energialöket is okozhat komoly gondokat. Világjárványok, természeti katasztrófák, tömegszerencsétlenségek, háborúk, ezek mind-mind egy apró energia-eltolódás miatt alakulnak ki. Nem is sejtené, milyen kis dolgok is eredményezhetnek ilyesmit. Ezért is nehéz a mi munkánk. Mi sem mindig veszünk észre mindent idejében. De szerencsére most nem ez a helyzet. Bár most is került egy kis porszem a gépezetbe, hogy úgy mondjam. Most viszont még szerencsére időben vagyunk, hogy helyrehozzuk.
 
- Tegyük fel, hogy elhiszem, amit mond. De mi közöm nekem ehhez? - gyanakvóan méregetem a sötétség arctalanságába burkolózó fickót. Valószínűleg mindenki hasonlóan tenne a helyemben.
 
- Ami azt illeti, elég sok. Tekintve, hogy a legutóbbi energia-eltolódást, ami már akkora, hogy talán épp az utolsó előtti pillanatban vettük észre a hibát, az Ön életében fedeztük fel. Viszont az ilyen energia-egyenlőtlenségnek bizonyos esetekben nemcsak egy megoldása van. S bár én nem értek ezzel feltétlenül egyet, mivel meggyőződésem, hogy az emberek a legkevésbé sem tudják, mi a jó nekik, mit is szeretnének igazából, a protokoll abban az esetben, ha legalább két, egyformán megfelelő megoldási lehetőség kínálkozik a helyzet megoldására, meg szoktuk kérdezni azt, akinek a sorsát a döntés a leginkább érinti. Megjegyzem, ritka az ilyen eset, de a magáé most ilyen.
 
- Na és miről is lenne szó? Miben kellene döntenem? - továbbra sem tudom, mit higgyek, de érzem a fickó hanghordozásán, hogy nem tolerálná az értetlenkedésem. Talán jobb is, ha túlesek ezen a bizarr közjátékon, szóljon bármiről is.
 
- Az a helyzet, hogy az Ön életében van két nagyon ellentétes és erős energiájú személy, akiknek az univerzum egyensúlyára tekintettel sosem szabadott volna találkoznia. Maga miatt azonban megtörtént és ez súlyos eltolódásokat okoz. Nem a maga hibája, mi voltunk figyelmetlenek. De szerencsére ez még orvosolható. Elég csak kitörölnünk az egyiküket az Ön életéből, hogy egyszerűen fogalmazzak.
 
- Kitörölne egy embert miattam? - hüledezve hallgatom.
 
- Először is, nem én, én csak egy kis alkotóeleme vagyok a gépezetnek, de ez végül is mindegy. Másrészt nem kell megijedni, nem szűnne meg létezni. Lényegében csak a közös emlékeiket töröljük ki, illetve módosítjuk. Valamint mindenki másét, aki érintett bennük. Úgy tűnhet, mintha meg nem történtté tennénk eseményeket. Ez persze nem igaz. Nem vagyunk időutazók. Az emberi emlékezet viszont nem feltétlenül időtálló és megváltoztathatatlan. Valahogy úgy képzelhető el leginkább, mint egy számítógép memóriája. Amikor töröl, vagy átír egy dokumentumot, az végleg törlődik, illetve módosul. Mit gondol, miért van az, hogy az emlékei idővel változnak, illetve két ember, aki ugyanazt élte meg, nem feltétlenül ugyanúgy emlékszik egy adott szituációra? Folyamatosan figyeljük a dolgokat és ha kell, apróbb módosításokat hajtunk végre itt-ott. Fel sem tűnik. De mivel sokan vannak Önök is, mi is, nem mindig sikerül egyformán, a megfelelő időben átírni egy-egy dolgot. Bár jelen helyzetben nyilván ezen túlmenően is bele kell nyúlnunk egy-két dologba. Törölni a nyomokat, eltávolítani az életéből fizikálisan is az egyént. Nem túlzottan, csak épp annyira, hogy biztosan ne érintkezhessenek a jövőben. Az egyensúly érdekében.
 
- És ki lenne az a két személy? - egyáltalán nem tetszik, amit mond. Ha csak egy átverés, egy hülye tréfa az egész, akkor azért, ha igazat mond, akkor meg pont azért.
 
- Az asztalon Maga előtt ott van róluk egy-egy kép. Fordítsa fel, ha érdekli. - Már szólnék, hogy itt aztán nincs semmi, ahogy lenézek magam elé azonban tényleg ott fekszik a két kép lefordítva. Eddig tuti nem voltak itt. Bár talán már nem is kell meglepődni semmin, ha igaz, amiket eddig ez az ember (már ha ember egyáltalán), elmondott nekem. Mégis, az igazi sokk csak most jön, ahogy megfordítom a képeket. Ahogy meglátom, megáll bennem az ütő. A két képről ugyanis két, hozzám tényleg nagyon közel álló személy néz vissza rám: a párom és a legjobb barátom.
 
- Ez valami vicc, ugye? Én… Felejtsem el valamelyiküket örökre? - Nem, ezt nem lehet. Ez innentől abszolút szürreális számomra.
 
- Persze, nem olyan nagy dolog. Különben nem is olyan tragikus, mint most gondolja. Teljesen fájdalommentes. Nem fog rá emlékezni. Egyáltalán. Mintha soha nem is ismerte volna. Az sem fogja nyomasztani, hogy maga döntött bármiről, mert erre sem fog emlékezni. Nem is fogja hiányolni az adott személyt, hiszen ha valami nem volt soha, az nem is hiányozhat. Ilyen egyszerű. Ijesztőnek tűnhet, de higgye el, nem az. Egyébként, bár nekem tényleg mindegy, mit választ, mindkét opció melós, ha elfogad egy jó tanácsot, én nem emocionális alapon döntenék, inkább racionálisan. Kire van nagyobb szüksége az életében? Ki tűnik nélkülözhetőbbnek? Ki ad Önnek többet? Gondolja végig ezeket. Kap rá néhány percet. - Ezután elhallgat és kicsit hátrébb húzódik a falhoz. Én meg elhűlve nézem a képeket. Először a bal oldali felé fordítom a figyelmemet.
 
Danival a középiskolában ismerkedtünk meg. Egy évvel idősebb, mint én. Azért került a mi osztályunkba tizedikben, mert egy évet cserediákként Franciaországban töltött. Nagyon népszerű srác volt a félhosszú, szőke hajával, a világítóan kék szemeivel, kisportolt testével, nem volt lány, aki ne csorgatta volna a nyálát utána. Engem kivéve persze, de ez egy másik dolog. Igazából ott kezdődött a mi barátságunk, mikor megvédett a többiektől. Én vele ellentétben nem voltam népszerű egyáltalán, sőt. Én voltam a furcsa lány, akivel senki nem áll szóba, mert “nem normális”. Ő meg mikor cikiztek, elküldte a többieket a búsba. Aztán egy kémia órán fogta és mellém ült. Eleinte vele is távolságtartó és zárkózott voltam, mint mindenkivel, de kitartásával és állhatatosságával végül elnyerte a bizalmamat és onanntól kezdve mondhatni életre szóló barátok lettünk. Ő volt az első, akivel örömömet, bánatomat megosztottam és úgy éreztem, tényleg megért és támogat. Elfogadta azt, aki vagyok, úgy, ahogy vagyok. Nem akart megváltoztatni és tudtam, hogy bármikor számíthatok rá. Ez szerencsére azután sem változott meg, hogy a nagy nőcsábászt is levadászták. Sose hittem volna, de tény, hogy már az esküvőjére készül a barátnőjével, aki egyébként egy finn lány. Egy céges úton ismerkedtek meg a munkahelyén és a lány a kedvéért még ide is költözött. Kedves, szolid lány. Legalábbis az mindenképp pozitív benne, hogy elfogad engem, mint Dani legjobb barátját. Alighanem az is segít ebben, hogy tudja, én nem a férfiakhoz vonzódom, így nem jelentek számára konkurenciát semmilyen szinten. Még akkor sem, ha régen sokan nem hitték el, hogy Dani és én nem vagyunk egy pár, annyira egy hullámhosszon vagyunk és úgy össze voltunk nőve. Hogy is képzelhetném el az életemet a mi évtizedes barátságunk nélkül? Kihez fordulhatnék, ha valami bánt, vagy ha csak meg akarnám osztani az örömömet valakivel? Vagy kivel mennék el meginni “csakegysört”, hogy aztán hajnalban keveredjek haza? Kivel hülyülhetnék olyan jókat? Ez a barátság páratlan. Sose tapasztaltam ilyet korábban senkivel, hiába vannak más barátaim is rajta kívül természetesen. Még egy ilyen nincs.
 
Ugyanakkor, ahogy a jobb oldali képre nézek, szintén összeszorul a szívem. A Danival minket összekapcsoló kötelék valóban páratlan, de be kell ismernem, az is, amit Kamilla iránt érzek. Az én egyetlen Millám. Gyakorlatilag már feladtam azt, hogy én valaha is megtalálom a szerelmet, mikor teljesen váratlanul, mondhatni a semmiből megjelent ő az életemben. Egy közös haverunk szilveszteri buliján ismerkedtünk meg másfél éve. Szimpatikusak voltunk egymásnak az első pillanattól, de egyikünk sem akart akkor épp kapcsolatot. Mégis, túlzottan vonzódtunk egymáshoz és a buli után is találkozgatni kezdtünk. Túl jól megértettük egymást. Hónapokig próbáltam áltatni magamat is, hogy nem akarok én semmi  komolyat, csak jól érezzük magunkat egymás társaságában és ennyi. Mint kiderült, Milla is valahogy így volt ezzel. Mondhatni túl szép volt az egész, hogy igaz legyen. De aztán kicsit több mint egy éve végül néhány fröccs elfogyasztása után csak bevallottuk egymásnak, hogy jóval több ez mindkettőnk részéről, mint szimpla “összejárogatás” és nem is csak barátként tekintünk a másikra. Innentől viszont minden olyan természetesen zajlott. Milla lényegében már nálam lakott eddigre, de hivatalosan is összeköltöztünk egy nagyobb albérletbe, sőt néhány hónappal később még egy kiscicát is örökbefogadtunk közösen. Tényleg minden csodálatos volt, nem is hittem volna, hogy létezik az a fajta boldogság, amiben már egy éve élhetek, hála neki. Ő a másik felem, a lelki társam, vele akarom leélni az életemet, ebben egyszerűen biztos vagyok. Ő az, akire mindig is vártam és akiről már nem is hittem, hogy valaha megtalálom. Tökéletesen kiegészítjük egymást, még ha vannak is apró-cseprő vitáink néha. Hogy is élhetnék nélküle? Hiszen az szinte nem is volt élet, amit előtte éltem, úgy érzem. Érzelmileg csak vegetáltam. Kizárt, hogy visszatérjek abba az állapotba. Nem engedhetem el őt. Soha.
 
Ülök ott az asztalnál, a halovány fényben és tanácstalanul pillantok hol az egyik, hol a másik képre. Nem, nem kérhetnek ilyet tőlem. Ez egyszerűen nem lehet igaz. Csak egy rossz álom az egész. Muszáj, hogy az legyen. Egy rossz álom, amiből mindjárt felébredek. Ez azonban sajnos nem akar megtörténni. Bármilyen abszurd is, ez a valóság. Bárki mellett döntök is, a másik nyom nélkül el fog tűnni az életemből. Mintha soha nem is ismertük volna egymást. Talán holnap reggel így ébredünk. Vagy lehet  már mire hazaérek is elfelejtem az egyiküket… Már a gondolattól is összefacsarodik a szívem. Emlékek garmadája rohamoz meg mindkettejükkel kapcsolatban. Közös borozások a folyóparton Danival. Ahogy a macskát tutujgatjuk Millával. Mikor az első szakításom után Dani vállán bőgtem ki magam néhány jóféle feles pálinka elfogyasztása mellett. Milla idegessége, mikor először találkozott a szüleimmel, akik azóta természetesen imádják őt. Megannyi emlék, amik nélkül kevesebb lennék. S mi minden várna még rám velük a jövőben! Mégis a feléről mindennek le kellene mondanom? Egyszerűen nem tudom elképzelni. Hogy kérhet tőlem bárki is ilyet? Nem, egyszerűen nem tudom, hogy döntsek.
 
- Azt… azt megtudhatom, mi változik az ő életükben? Hogyan módosítják a fontosabb emlékeiket, hogy… engem ne ismerjenek? - a férfi felé pillantok, aki a hátát a falnak döntve áll még mindig a sötétben.
 
- Miért olyan fontos ez? Nem lesz semmi bajuk, ettől nem kell félnie. De ha tudni szeretné, végül is elmondhatom, úgysem fog emlékezni semmire ebből az egész beszélgetésből, miután elhagyja az épületet. Tehát, Dániel esetében a legegyszerűbbnek azt találtuk, ha kitöröljük az emlékezetéből a francia csereútját. Az emlékei szerint nem ismételt évet miatta, az eggyel fentebb járó osztályban érettségizett, így Önnel soha nem találkozott és erre a jövőben is kicsi az esélye egy esetleges osztálytalálkozón. Nyilván néhány ismertséget el kell még törölnünk, főként azokat, akiket Önön keresztül ismert meg és vice versa az Ön esetében is. De ettől nem kell tartani, alaposan átfésülünk majd minden ilyesmit és a lehető legjobb megoldást igyekszünk választani minden egyes esetben, efelől biztosíthatom. Ami Kamillát illeti, az ő esetében elég csak a tavalyelőtti szilveszteri buli emlékét kitörölni. Úgy fog rá emlékezni, hogy nem vett részt rajta és Ön sem. Ahogy a többi résztvevő és a házigazda is így emlékszik majd. Logisztikailag ez egy kicsit bonyolultabb, mivel mindkettejüket vissza kell költöztetnünk a korábbi albérletébe, illetve a macskájuk elhelyezéséről is gondoskodnunk kell, hogy ne maradjanak nyomok. De van gyakorlatunk ebben is, szükség esetén megoldjuk. Egyéb kérdés? - hangja a végén kicsit már türelmetlen, de a legkevésbé sem érdekel. Aki ilyet kér tőlem, mint ez a döntés, annak a legkevésbé sem érzem, hogy tekintettel kellene lennem az érzéseire. Már ha vannak neki egyáltalán.
 
- És ha most az egyiküket el is felejtem, esetleg a jövőben előfordulhat, hogy találkozzunk és újra megismerkedjünk? Érti, tiszta lappal. - Kell lennie valami kiskapunak. Talán ez az. Akiknek találkoznia kell, úgyis találkoznak. Mondják, hogy van valami ilyen spirituális dolog, karma vagy akármi. Valami legalább, amibe kapaszkodhatok.
 
- Az kizárt. Egy hibát nem követünk el kétszer. Erre hatványozottan figyelni fogunk, hogy ne történhessen meg. Hisz akkor ennek az egésznek pont nem lenne semmi értelme. Ugyanazt az anomáliát idézné elő, amit most. - Fene a nyersségét. Ennek a fickónak tényleg nincsenek érzései. Legalább egy kis reménysugarat adhatott volna nekem, amibe kapaszkodhatok, mikor meghozom ezt a döntést. Még esetleg ha hamis is. De ebből is látszik, hogy igazat mondhatott korábban is. Bár az arcát nem mutatja, mégis egyenesnek tűnik ilyen szempontból. De ettől az én helyzetem még nyilván nem lesz könnyebb. Sőt.
 
- Mi van akkor, ha én nem tudok és nem is akarok választani? Én ezt a döntést nem fogom meghozni! - kezdek ideges lenni. Komolyan is gondolom, amit mondok. Nem, ez az egész túl abszurd. Én erre képtelen vagyok. Ha már itt tartunk, nem  is akarok képes lenni rá. Egyszerűen nem. Hogyan is választhatnék a legjobb barátom és a szerelmem között? Hisz mindketten egyformán fontosak és nélkülözhetetlenek! Mindketten egyediek a maguk szerepében az életemben és kevesebb, üresebb lennék nélkülük.
 
- Az kizárt. Ön addig nem kellhet fel abból a székből, amíg nem hozza meg ezt a döntést. Nyugodtan próbálkozhat is vele akár. Úgysem fog menni - a férfi hangja unott, sőt, kifejezetten ellenszenves, mintha némi undor is vegyülne bele. Mintha egy ostoba kisgyerekkel beszélne. Így is frusztrál a helyzet, ettől azonban kifejezetten dühös leszek. A kezem ökölbe szorul. Érzem a mellkasomat nyomó energiát, de megfeszítem az izmaimat és egy határozott mozdulattal kilököm magam alól a széket és talpra ugrok az asztal mellett maradva. Úgy érzékelem, bár az arcát nem látom, mintha meglepődne, talán még a lélegzete is elakad egy pillanatra.
 
- Márpedig én itt nem fogok választani! Elmegyek innen és kész!
 
- Ez nem… nem így működik! Ha most… ha most így távozik… mindkét személyt kitöröljük az életéből! Érti? Mindkettőt! - hangja azonban nem olyan határozott és tárgyilagos, mint eddig volt. Inkább tűnik pánikolásnak, amit művel. Mintha csak üres fenyegetésekkel dobálózna. Én pedig ezt érzem. Egyébként sem lenne logikus.
 
- Szerintem hazudik. Nem tudom, kik maguk és hogy működik a maguk rendszere, de abból, amit látok, kétlem, hogy megtehetnék ezt. Ha így volna, nem lennék most itt. Mindenkinek egyszerűbb lenne, ha eleve csak kitörölték volna mindkettejüket az életemből és nem vesztegetnék az idejüket velem. Nem igaz?
 
- De ezt… akkor sem teheti! Nem tudom, hogy csinálta, de akkor sem mehet így el! Ez fontos, hát nem érti? Teljesen fájdalommentes a dolog! Muszáj választania különben… - hangjában immár érezhető a kétségbeesés. Ebből már biztos vagyok benne, hogy hazudott. Ha nem választok, nem történik semmi. Élhetem tovább az életem, ahogy eddig. Velük. Mindkettejükkel, Danival, a legeslegjobb barátommal és Millával, életem szerelmével. Hogy is mondhatnék le bármelyikükről?
 
- Különben mi lesz? - kihívóan  szólalok meg és elindulok az ajtó felé.
 
- Különben beláthatatlan következményekkel kell szembenéznünk! Nemcsak Önnek vagy nekem, az egész világnak. Lehet, hogy most azt hiszi, túlzok, de higgye el, nem. Hatalmas erejű földrengések, tsunami, vulkánkitörés, árvizek, egy újabb spanyolnátha járvány, a harmadik világháború… Bármi ilyesmi jöhet egy ekkora energia-eltolódásból is, amit ennek a két személynek az együttes jelenléte okoz az Ön életében. Tudom, hogy ezt Önnek nehéz belátnia, de a világon minden mindenre hatással van. Ezrek, tízezrek veszthetik életüket, megélhetésüket a maga önzősége miatt! Gondolja ezt végig! - tényleg egyre kétségbeesettebbnek hat. De egy dologban igaza van. Nem tudok hinni neki. Hogy is hihetném el, hogy pusztán az, hogy én ismerem Danit és Millát is és hogy ők miattam olykor egy légtérben tartózkodnak néha, oka lehetne mondjuk egy cunaminak a Távol-Keleten. Vagy akár egy tűzvésznek Ausztráliában. Vagy kirobbanthat egy világháborút. Természetesen hallottam már a pillangó hatásról, tudom, miről beszél a fickó, minden összefügghet mindennel, mégsem tudom, akarom elhinni, hogy akkora katasztrófa lenne, ha én most nem választanék. Tényleg akkora önzőség lenne, hogy nem akarok választani a barátság és a szerelem között, ami más emberek életébe kerülne a jövőben? Annyira abszurd! Nem, egyszerűen nem hihetem el, hogy muszáj választanom. Mert én erre képtelen vagyok. Nem és nem.
 
- Nézze, nem kérhet tőlem ilyet! Ők mindketten fontosak nekem. Nem ugyanolyan minőségben, de egyforma mértékben. Ezt pedig maga nem értheti. Magának ez a döntés semmi. Nekem viszont üres lenne az életem nélkülük. Nem akarok és nem is fogok dönteni. Oldják meg máshogy! A viszontlátásra! - azzal határozottan sarkon fordulok, sietős léptekkel az ajtóhoz megyek és feltépem azt. Valahol meg is lep, hogy nincs zárva. Alighanem nagyon bíztak abban az energiában, ami nem enged majd távozni. De a felfokozott érzelmeimmel valószínűleg nem számoltak. Hogy mennyire ellenzi minden sejtem ezt a döntést és milyen erősen kötődöm mindkettejükhöz. Nem akarom elveszíteni őket. Bármi is az ára. Olyan nagy katasztrófa csak nem lehet. Hiába hallom még a fickó utánam kiabált szavait:
 
- Álljon meg! Ha nem dönt, annak már napokon belül érezhető tragikus hatása lesz, hát nem érti?
- De nem hagyom, hogy megijesszen. Csak sietek, kifelé az épületből. Úgysem igaz, amit mond. Nem lehet az.Különben is túl feldúlt vagyok ettől az egésztől, ha akarna sem tudna meggyőzni arról, hogy ezt a döntést márpedig meg kell hoznom. Mert nem, ez egyszerűen lehetetlen választás lenne.
 
Sietve, már-már futva érek haza. Minél messzebb akartam kerülni attól a helytől, amilyen gyorsan csak lehet. Már mire hazaérek, halványulni kezd annak a furcsa sötét helynek az emlékképe. Valószínűleg már vissza sem találnék oda. Nem mintha akarnék. Ami viszont marad, az az indulat és a zaklatottság, amit az ott történtek miatt érzek. A szívem még mindig vadul ver. Milla még nincs otthon, így szerencsére van egy kis időm lehiggadni, rendbe tenni a gondolataimat. Ledőlök az ágyra és próbálom a légzésemet legalább normál tempóra visszafogni. Nem figyelek másra, csak annak ritmusára, ahogy a levegőt veszem. Lassan sikerül normalizálnom a lélegzetvételeimet, ekkor viszont valami megmagyarázhatatlan álmosság vesz erőt rajtam. Biztosan az adrenalin-löket csökkenése miatt van. Ettől függetlenül félek egy kicsit elaludni. Mert mi van, ha mégiscsak elfelejtem Danit vagy Millát, vagy akár mindkettőjüket? Ha mégis találnak rá valami más módot és az én döntésem nem is kell hozzá? Az álmosság azonban erősebb és bár félek attól, mire és hol fogok felébredni, rövidesen mély, álomtalan álomba zuhanok.
 
Ez a reggel is ugyanolyan, mint az összes többi. Csak így szilveszter után talán még kellemetlenebb ez az első munkanap. Álmosan, gépiesen teszem a dolgom, mosom a fogam, felöltözök, megfésülködök és irány a munka. Az irodában ahogy látom, a kollégám is hasonló munkakedvvel lehet ma, mint én. Míg megisszuk a reggeli kávénkat, nem is nagyon szólunk egymáshoz. Ez persze idővel változik. Elmeséljünk egymásnak hogyan teltek az ünnepek, a karácsony, a szilveszter. Egyébként részemről mindkettő remek volt. A második közös karácsony és szilveszter Millával, a szerelmemmel, mi más is lehetne. A szilveszteri házibulinkon ráadásul a legjobb barátom, Dani is részt vett. Mi többet is kívánhatnék? Állati jó parti volt.
 
- Amúgy olvastál mostanában híreket? - kérdezi a kolléganőm.
 
- Nem, annyira nem követem az ilyesmit. Miért, történt valami lényeges?
 
- Kitört valami járvány Kínában. Állítólag egyre durvábban terjed, még az is lehet, hogy kijárási tilalmat rendelnek el és a régiót is lezárják. Se ki, se be. Valami légúti fertőzés. Attól félnek, akár világjárvány is lehet belőle.
 
- Ja, nem hallottam róla. Durván hangzik. De szerintem kicsit fel van fújva. Sok járványról lehetett már eddig is hallani. Nem hiszem, hogy annyira nagy dolog lesz belőle. Csak a média kelti a pánikot, ahogy szokta.
 
- Nem is tudom. Azért szerintem jobb odafigyelni rá, mi lesz.
 
- Igen, persze. Idővel úgyis kiderül. De reméljük nem lesz nagy gond - ezzel igazából le is zárjuk a témát. Tényleg nem tudnak meghatni az ilyen hírek. Hiszen tényleg annyi távoli országban kitört veszélyes járványról hallottunk már a médiából, ami aztán elült, nem lett belőle semmi komolyabb, nemhogy pandémia. Most sem hiszem, hogy nagy baj lehetne. A Távol-Kelet amúgy is messze van. Inkább a lehetőségekre szeretnék koncentrálni az előttünk álló évben. Tele vagyok tervekkel. Közös utazások, bulik Millával, Danival és az ő újdonsült feleségével. Micsoda móka lesz! Miért is lennék borúlátó? Hisz 2020 épp csak most kezdődött. Biztosan annyi szépet és jót tartogat!