A Darkwood Forest Inn - 1. rész

A megérkezés

Carl Daniel Sharper egy egyszerű ügyvéd volt, éppen üzleti úton. Pasziánszozott. Imádott kártyázni. Nem tétben, és nem is szenvedélyesen. Nem is az imádott a jó szó, hanem talán a… kedvelt. Carl Daniel Sharper egy egyszerű ügyvéd volt, aki kedvelt kártyázni. Igen így már jó.
Szóval Carl Daniel Sharper egy egyszerű ügyvéd volt, aki kedvelt kártyázni. Én − mint sok más furcsa ismerősömet − a Darkwood Forest Innben ismertem meg amikor ott jártam. Ott mondta el a történetét. Üzleti úton volt, és éppen pasziánszozott a repülőn, amikor az utasok a kapitányt hallották a hangosbemondóban:
− Kedves utasaink − mondta − Egy kisebb vihar miatt le kell térnünk a megszokott légi folyosóról, így fél órás késésre kell számítani. Bocsánatukat kérjük, és megértésüket köszönjük.
Carlnak nagyon nem tetszett a dolog. A mellette ülő utas is morgott. Mind a ketten fontos és elfoglalt emberek voltak, életükből nem adhattak senkinek és semminek sem fél órát, ha az nem jelentkezett be két hónapra előre. Carlnak már a kártyázástól is elment az kedve. ’Hogy engedhet meg magának ilyet egy ilyen jó hírű légitársaság, mint a British Airlines?! Ezzel a „kis” (fél óra az rengeteg…) kitérővel az egész életét felborítják.’ Gondolta Carl magában
Nem is sejtette, hogy mennyire igaza van. Ugyanis a kis kitérő hatására a gép lezuhant. Talán akkor is lezuhant volna, ha nem tesznek kitérőt, de úgy Carlnak biztos nem lett volna akkora balszerencséje, hogy túléli a zuhanást, és hogy a Darkwood Forestben landol.
Igen, ha az akkori Carl szemszögéből nézzük, ő valószínűleg sokkal jobb dolognak gondolta volna a halált annál, ami rá várt. Persze a mostani Carl (szerintem) másként vélekedik, de ki tudja. Hiszen végső soron, ha a dolognak ezt a végét próbáljuk megfogni, akkor be kell látnunk, hogy Carl (a mostani Carl) sok szempontból egy megkeseredett ember, és így valamilyen szinten utálja az életét. Ugyanakkor Carl (még mindig a mostani) személyes véleményem szerint szeret élni.
Ó jaj nekem, elkalandoztam. Tehát ott hagytuk abba a történetet, hogy Carl gépe lezuhant, és − ki tudja mért − a Darkwood Forestben landolt. Carl két napig volt eszméletlen. Mikor magához tért, azt hitte meghalt. Aztán később rájött, hogy egy erdőben van. Havazott. Pusztán az mentette meg a fagyhaláltól, hogy a tűz odavonzott néhány állatot, − főleg őzeket − akik nem is tudva, hogy egy londoni ügyvédről van szó, melléfeküdtek. Igen, a tűz vonzotta az állatokat. Normál erdőben normál körülmények között az állatok félnek a tűztől, de az a hej, ahol a gép lezuhant vészesen közel volt a Darkwood Forest belső régióihoz.

Tehát, amikor Carl felébredt, az első gondolata az volt, hogy a mennyországba került. Aztán amikor kinyitotta a szemét, két bolhás és koszos őzet látott maga mellett. Carl utálta az állatokat és félt is tőlük, így nem róhatjuk fel neki, hogy amikor egy vérszomjas, koszos, gonosz, bolhás és sátáni tekintetű őzgidával nézett szembe, azon nyomban felpattant, és addig futott üvöltve a félelemtől, amíg teljesen ki nem fulladt.
Szeretném még most leszögezni, kedves olvasó, hogy a történetben a későbbiekben egy szarvas fog szerepelni, aki nem tévesztendő össze ezekkel az őzekkel. Az a szarvas valóban veszedelmes bestia volt, miket is beszélek, még mindig veszedelmes bestia, de ennek ellenére ezek az őzek ártalmatlanok voltak.
Szóval Carl addig futott, amíg a szervezete meg nem adta magát. Mivel nem volt egy sportos alkat, ezért 10 perc után úgy rogyott a hóba, mint egy zsák. És elkezdett gondolkodni. Először azon töprengett, hogy mennyi ideig lehetett eszméletlen. Persze te, kedves olvasó már tudod, hogy két napig, de Carl akkor még nem olvasta ezt a művet, így nem tudhatta. Szerencsére Carl felkészült ember volt, így olyan órával rendelkezett, aminek nem ártott a zuhanás. Carl órája 400 méterig vízálló volt, 1000 newtonos ütésig ütésálló, és naponta 12-szer a genfi atomórához igazította magát. Carl jelleméhez hozzátartozik még az is, hogy sohasem búvárkodott, nem ütögette az óráját ezer newtonos erővel a falhoz, és ha az időre volt kíváncsi a mobilján nézte meg. Miután Carl konstatálta, hogy két napig aludt, tovább gondolkodott. Az jutott az eszébe, hogy ha két napja lezuhant a gépe, hogy lehet az, hogy még nem mentették meg. Nem tudta megadni választ a kérdésre (Az ő helyében én sem tudta volna.). De abban − be kell látnunk teljesen logikusan gondolkodva − biztos volt, hogy ha addig nem mentették meg, akkor azután sem fogják. Tovább gondolkodott. Emlékezett rá, hogy néhány perccel a zuhanás előtt elrepültek egy város felett. Ez hat óra körül lehetett, és a gép bal oldalán látta a napot.

Carl fejében a következő gondolatmenet játszódott le: „Tehát a nap állásából ítélve északra haladtunk. Pontosabban keletre. Vagy délnyugatra? Nem az akkor lenne, ha a déli féltekén hajnali hatkor repültem volna. De várjunk csak egy picit… Skócia elég messze van Londontól, lehet, hogy az már a déli félteke? Nem-nem Skócia Britanniához tartozik, tehát az északi féltekén vagyok, vagyis délre repültem. Pontosabban nyugatra. Vagy északkeletre?” Carl hosszas gondolkodás után arra a megállapításra jutott hogy északra repült. Ezután azon kezdett gondolkodni, hogy mennyit haladhatott, milyen messze lehet a város. „tehát az út egyenlő a kerület szer a magasság. Vagy a térfogat per idő. Vagy gyök kettő plusz pí szer gyorsulás. Nem az a kúp pillanatnyi sebessége…” Carl végül az út egyenlő sebesség szer magasság szor idő képlethez jutott. Tovább okoskodott. „ egy ilyen böhöm nagy gép biztosan magasan repül, talán 100 kilométer magasan is. Biztosan megy két három száz kilométerrel óránként. Attól kezdve, hogy láttam a várost, 5 perc telhetett el, és lezuhantunk. 5 perc az kevesebb mint egy nap 1 százaléka, tehát akkor haladtunk 17 kilométer!”
Az olvasó most talán azt gondolja, hogy Carl egy buta ember. Nos való igaz, hogy Carl sem a földrajzi, sem a fizikai ismeretek terén nem jeleskedett, de ez nem jelenti azt, hogy buta lett volna. A kedves olvasó talán meg tudja mondani nekem a gömbsüveg térfogatának képletét? Vagy teljes szorzattá tudja alakítani az alábbi algebrai összefüggést:

X^4+2*X^3*Y+X^2*Y^2-88*(X^2+Y^2)-44*Y^2

És tudja, hogy ki volt az a Gideon Sundback? (Egyébként pi*m(3r3+m3)/6, a szorzatalak [(X-7)(X+7)+5](X+Y)^2, és Gideon Sundback a cipzárt találta fel 1914-ben. Csak mert én tudom…)
Tehát az vesse az első követ Carl Daniel Sharperre, aki mindhárom kérdésemre tudta a választ. (Carl az utolsóra tudta, hiszen… de ebbe inkább ne menjünk bele).
Szóval tévedni emberi dolog, és Carl tévedett. Abban, hogy merre repült, hogy mennyit, de még abban is hibázott, hogy dél helyett, amit jónak gondolt, kelet felé ment. Egy szó mint száz, Carl nem volt egy nagy természetjáró, de ez nem jelenti azt, hogy butább lett volna mint mi. Bár meg kell hagyni, hogy ha jó irányba indul, talán eljut a civilizációig, és sosem kerül a Darkwood Forest Innbe, de kár azon rágódni, hogy mi lett volna ha. Carl rossz irányba indult és pont. Mint ez itt:.

Carl nagyon fázott, és nagyon fáradt volt. Csak haladt előre a jónak vélt irányba. A gép egy hegy lábánál landolt, és Carl úgy gondolta, legegyszerűbb ha felmászik a hegyre, úgy legalább biztosan meggyőződhet róla, hogy jó irányba megy. Carl balszerencséjére délután ébredt fel, így hamar besötétedett. De Carl csak tört előre rendületlenül, mármint annyira rendületlenül, amit elvárhatunk egy Londoni ügyvédtől. Hisz be kell látnunk, hogy a londoni ügyvédek többsége nem szokott repülővel lezuhanni, majd rendületlenül törni előrefelé az éjszaka közepén egy isten háta mögötti hegyen. De Carl megtette. Legalábbis megpróbálta. Végül belátta, hogy jobb, ha keres valamilyen menedéket éjszakára.
Carl annyit azért tudott a természetről, hogy ha egy viharos éjszaka fedél nélkül marad, akkor az nem jó neki. Szerencséjére, pontosabban később látjuk, hogy talán azért mégsem annyira szerencséjére, Carl talált egy barlangot. A barlang előtt egy viszonylag szélvédett helyen volt egy kidőlt fa, mely a lehetőségekhez mérten száraz volt. Carlnál volt öngyújtó, és a zsebében volt az „Informatikai zsebkönyvek − Office egyszerűen és gyorsan” című kötet. Úgy gondolta, hogy másra úgysem jó (egyetértek vele), ezért gyújtósnak használva lángra lobbantotta vele a fát.

Megpróbált aludni, de nem bírt. Mégis milyen gonosz istenség volt az, aki arra kárhoztatta Carlt, hogy vízágy nélkül töltsön el egy éjszakát? Hogy lehet a Sors olyan gonosz, hogy le kellett maradnia a péntek esti sorozata negyedik évadának záró epizódjáról? Ez volt az a rész, ami miatt Carl minden egyes héten a péntek estét a televízió előtt töltette, ez az egy rész ami választ adott minden kérdésre. Vajon sikerül a túlélőknek megszökniük a börtönből? Vajon tényleg Jack a Mesterlövész? Daniel végre összejön Lilivel? Kik azok, akik a léghajóval érkeztek? ÉS EGYÁLTALÁN MI A FENE TÖRTÉNIK HA VÉGRE KINYÍLIK AZ A FLANCOS VASAJTÓ AMI MÖGÜL A LÜKTETÉST HALLANI??? Veszedelmes kérdések, melyekre a válasz valamilyen felsőbb hatalom szeszélye miatt még mindig váratott magára (és − bár ezt Carl nem tudta, hisz mint már hangsúlyoztam, akkor még nem olvasta ezt a könyvet − egészen a hatodik évad 18. részéig váratott magára). Carl nem tudott aludni, nem bírta a bizonytalanságnak azt a fokát, amit át kellett élnie. Mihamarabb el akart kerülni arról a vad, gonosz és civilizálatlan helyről, amit műveltebb körökben úgy hívnak, hogy természet.

Szóval Carl nem érezte jól magát. El volt foglalva egy Londoni ügyvéd mindennapos dolgaival, hisz biztos volt benne, hogy hazajut. De akkor történt valami. Carl halott valamit, beleveszni a szél süvítésébe. Valamilyen morajt a barlangon kívülről. Carlnak rossz előérzete támadt. Mint amikor tudta, hogy el fog veszíteni egy pert. Nem tudta, mi volt az ami annyira nyugtalanította egy morgásban, de aztán rájött. Mintha elcsendesedett volna a világ azután a morgás után. Megszűnt a tűz pattogása, és olyan volt, mintha már a szél se süvítene. Persze Carl mindkettőt hallotta, de mégis olyan volt, mintha nem lett volna ott. Egyre mélyebb lett a csönd, dübörgött, majdnem megrepesztette Carl dobhártyáját az, hogy nem hall semmit. Nem tudta, hogyan lehetséges az, hogy a csend fülsüketítő legyen. Eközben a tűz lángja egyre inkább elhalványult. Ugyanolyan nagy volt, és ugyanannyira lobogott, mint addig, de valahogy mégsem adott annyi fényt. Carl nem értette mi történik.

És akkor, a fülsüketítő csenden át, egyszer csak meghallott valamit. Mintha egy ember szuszogása lenne. Nem, biztos csak képzelődött… Vagy a saját szuszogását hallotta. Carl visszafojtotta lélegzetét, és egy pillanatig úgy tűnt, hagy csend van. De aztán ismét hallotta. Egy ember szuszogott valahol lassan és ütemesen, mintha aludna. Ahogy hallgatta a szuszogást, egyre inkább félni kezdett tőle. Talán nem is ember, hanem egy állat… vagy egy szellem. Nem szellemek nem léteznek, szellemek nem léteznek, szellemek nem léteznek… mondogatta magának Carl elkeseredetten, és egyre inkább közeledve a pánikhoz. Egyre hangosabba hallotta a szuszogást. Bár egész halk volt, de Carl tisztán hallotta, és számára őrjítően hangosan. A tűz lángja egyre kevesebb fényt adott. Egyre több volt a sötét zug és beláthatatlan repedés, ahol az a valami szuszoghatott. Carl nem tudta, hogy az a lény, ha egyáltalán létezik, és nem csak ő kezdett el megőrülni, közeledik e.

És akkor egészen puhán, mintha egy macska vagy egy kutya lépne, megroppant a hó. Carl halkan de tisztán halotta, hogy a barlang előtt ropog a hó. Fél méterre sem látott ki a barlangból. Próbált észrevenni valamit. Karmokat látott, szárnyakat, óriási fogakat, késeket, bestiális rémeket, érezte hogy eluralkodik rajta az őrület. Tudta, hogy nincs semmi a barlang szája előtt, próbálta azt hinni, hogy nincs semmi a barlang szája előtt, de nem mert megmozdulni. És akkor koppant valami a háta mögött. Mintha valaki egy kicsiny kavicsot rúgott volna fel, csak egy aprócska zörej volt, de Carl számára mennydörgésnek hangzott. Egyedül vagyok a barlangban, egyedül vagyok a barlangban, egyedül vagyok a barlangban… mondogatta magában Carl mániákusan. És akkor újabb lépést halott. Puha lépést, de lépés volt. Volt valami a barlangban. Carl tudta hogy lehetetlen, tudni vélte, hogy csak az elméje játszik vele, hogy nem lehet olyan teremtmény, mely úgy lélegzik, és úgy jár, mint az ember, de mégsem az, próbálta elhinni mindezt, de nem sikerült. És mindeközben Carl hallani vélt újabb lépéseket, és nem volt biztos benne, hogy nem csak az agya tréfálja meg. Felkapott egy égő fadarabot, és hadonászni kezdett vele. Már egészen zilált. Hallotta, ahogy az a valami lépked a barlangban, majd egyszer csak mintha minden elcsöndesedett volna. Carl légzése lelassult. Belátta, hogy csak az emberi elme primitív tréfája lehetett. Letette a fadarabot, majd mélyet sóhajtott. És akkor valaki, vagy valami levegőt vett a háta mögött. Carl ereiben megfagyott a vér. Pontosan tudta, hogy ezt most nem képzelte. Nem mert hátrafordulni. Nem tudta mitől fél jobban: hogy lát ott valamit, vagy hogy nem. És akkor egészen halkan, suttogva, lassan és hidegen, megszólalt a rém:

− Látlak téged Carl.
Carl megpördült, de nem volt mögötte senki. Újra előrefordult, és próbálta belefúrni a szemét a sötétségbe. A hang újra rákezdte.
− De te nem látsz engem.
Carl nem tudta megmondani, hogy honnan jön a hang. Olyan volt, mintha nem jönne sehonnan, de mégis mindenhonnan. Olyan volt, mintha a szél susogna. Carl szerette volna azt hinni, hogy csak a szél susogott. De akkor újra lépéseket halott, közvetlenül a háta mögül. Felkapta a lángoló fadarabot, és hátrafordult, de nem volt ott senki. Viszont Carl még mindig hallotta lépéseket. Közvetlenül az orra előtt lépkedett valami, vagy valaki, akit nem látott. És akkor szél fújt át a barlangon. A fáklya kialudt Carl kezében, és tűz is elkezdett kihunyni. Teljesen sötét lett. Carl érezte, hogy egy hideg kéz nehezedik a vállára gyengéden, mintha csak meg akarná simogatni. Carl nem tudott megmozdulni a rémülettől. Ahogy egyre sötétebb lett, úgy vált egyre láthatóbbá a rém. Egy csontos kéz, hüvelykujj nélkül. Egy kar, melybe szögeket vertek, és melyen férgek nyüzsögtek. Egy összevagdosott váll, melyre minta egy szemet vágtak volna. Egy arc, ajkak nélkül. A nyárssal átdöfött nyak. És két szem melyek anélkül szóltak Carlhoz, hogy gazdájuknak beszélnie kellett volna:
− Látlak téged Carl. Mindenhol ott vagyok, és látlak téged.
És akkor Carl elájult.