A célkeresztes

A vadászat… Valakinek maga a brutalitás szimbóluma, de nekem… oly kecses, olyan finom akár csak egy balett előadás. Minden egy újabb gyengéd mozdulat a vászonra. 
Csak az mondja, hogy ez rossz, aki még nem tartott a kezébe fegyvert. Nem tudja, hogy mekkora, védelem, biztonság lapul ebben a bonyolult szerkezetben. Csalfa és kapzsi, ki csak is magának lő… ez kell nekem. 
Minden szombaton ott áll az a jó öreg erdő… mintha csak egy régi baráttal szembe ülnék le sakkozni. Belevetem magam sudár termetébe… ma semmi sem tántoríthat el a reggeli vérontástól. Felkészültem a pusztításra, egyből egy bögre kávé után. 
A csúcsponthoz érve látni az egész területemet… látni merre teng most éppen az ellenség. Érzem a szelet… éppen velem szembe fúj. Érzem benne a vadak lábnyomát, ahogyan éppen menekülnek a nevem elől. Tudják mit jelent a szombat, jól tudják. 
Felemelő érzés mikor már célkereszteben a vad, mikor megáll a lélegzetvételed, mikor a szívverésed elhalkul és vele együtt minden szerved… Megdermed az idő csupán csak arra az egyetlen egy golyóra.
A szarvasok a kedvenceim… Olyan ártatlan borjú szemekkel tudnak pislogni rám, hogy az már szinte fáj… de én tudom, hogy igazából gonoszsággal átitatott gondolatok tengenek amögött a szép karcsú koponya mögött. Abban az egyetlen másodpercben érzem a megbánást… Ő is csak egy ember, ahogyan én is csak egy állat vagyok… De a golyó röptével az érzés is vele száll. Egyszer volt, de már nincs is… Mintha meg sem történt volna. Az érzelem nem hagyott nyomot, de a lőszer igen…  Egy Vergődő, földre kényszerített agancsost. 
Egyszer sem sikerült még, úgy ellőnöm egy állatot, hogy az egyből halált kapjon… Sosem volt még teli találatom. De érzem, egyszer összegyűlik annyi szerencse. 
A sörétes igen csak súlyos az átlagember kezének, csak az bírja el, aki megtermed erre… ijesztő abba belegondolni, hogy egyszer az én fejemhez fognak puskacsövet tartani… Ez az én sorsom, de meg is érdemlem. Mennyi szarvas és mennyi halál még sem érzem a megbánás egyetlen egy keserű szálát sem. 
Itt élem ki, amit sosem tudtam és sehol máshol… Ha tudnák, hogy ez mekkora futási lehetőséget ad, akkor nem ítélnék el ennyire… Te lehetsz a fehér és a fekete megtestesülő angyala, aki járványként tombol akár csak a zúgó orkán… Megállíthatatlan emberfeletti erő… 
Ha nem szabadna lőnöm akkor nem is tehetném meg… nem tudom és nincs is gondom… ahogyan csak az apám mondaná. 
Mikor meguntam már a sörösüvegeket, kellet valami, aminek lába van, de még sem szelel gyorsabban mind a golyóm. Ami rohan a veszélytől… Én vagyok a megtestesült veszély, akiért szól a riadó. Az erdő tűzvésze, ha úgy tetszik. 
Fáj, ha eljön az alkonyat, mindig ez jelzi a szombat és a boldogságom végét. Hiába menekülnék ettől hisz még otthon is körbe vesz. Mint vadász nem kerülhette el figyelmemet a taxidermia csodálatos művészete. 
Oly, közel… oly szelíd, és nem érez félelmet… nem érez semmit. 
Ezzel a csodával létrehoztam az élőtetemből gyúrt szarvascsordát. Az egész család a házamba költözött. Ott van a jó öreg Alenon feje és közvetlen mellette felesége Smella nyugszik. Fiuk Grimni büszkén ágaskodik Meanával és a kicsike kis Windivel. Ó kicsike kis Windi, mindig is te voltál a kedvenc kis kadétom, de ezt a többieknek el ne mond… Ti vagytok az én kedvenc családom. 
Akárhányszor csak elhelyezkedem, kényelmesen velük szembe mindig csak az a gondolat tud foglalkoztatni, hogy vajon én is így kipreparáltatva fogok állni egyszer egy őrült dilidoki nappaliában?... Nem zárom ki. 
Jó kis teapartinak ígérkezett e hobbi, ugyan úgy mentem ki, mint bármely más szombaton. 
Újból elértem vágóhidam és a disznók már megrekedve bújtak valamelyik sarokban, mert a hentes már közel járt… a csúcsról bokrokat látok remegni, a bokrok nem félnek általában tőlem ezért csak egy jó préda bújhat meg mögötte. 
Már felvettem a pozíviómat és csak a megfelelő ugrásra vártam… a megfelelő szökkenésre, ami pont a célkeresztbe fog beleívelni. A fülembe újra Mozart keze munkája zengett… Mert ez nekem olyan nemes, olyan előkelő munka, hogy még akkor is csupán a kedvencem visszhangzott az agyam minden egyes szektorában. 
Mikor már következőleg észbe kaptam már csak egy puskadörrenést hallottam… A vetési varjak mind elhagyták a bázisukat, felszálltak inkább az ég felé.
Sikerült… a teli találat… Csak éppen a préda nem volt megfelelő. Azonnal összerogyott és tudtam már nem fog soha többé felkelni onnan a saját lábán… Egy asszonyt hallottam felsíkítani a közelben… már ebből is éreztem, hogy a mai áldozatom nem egy szarvas volt. Egy lány terült el a földön. Azok a könnyek… azokra az anyai könnyekre nem volt szó. Nem volt az a csoda könny, ami most feltámaszhatta volna a kislányt. 
Szőke hajába a vér kapott bele… A lyuk a homlokán pont oda ment ahova kellett… Mintha az a hasadék csak megnyitotta volna előttem a végtelent… a végtelen hasadást, ami engem kezdett el hatalmas léptekben lebontani. A csontokat bennem ketté törte, de még sem estem tőle össze… 
A hulla még éppen, hogy csak friss volt, de már körbe zsongták az undorítóbbnál undorítóbb bogarak. Hamuszürke elpusztult szemei az enyéimbe hatoltak és folyamatosan kérdezgettek, ami közül egyikre sem tudtam válaszolni. Ó Meana hát így érezted magadat, igaz? A kicsi Windi… sajnálom, én nem vagyok tolvaj! … csak egy alávaló hitvány gyilkos… Futhattam volna, de már nem éreztem, hogy lett volna lábam. A vadászattal semmim sem létezett. Most nézett rám az igazság és tudtam, hogy miért teszi… Hát a végén így tettem le a lantomat.