Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Még egy szenvedélyes csókot váltottak, majd visszamentek a többiek közé.A vendégek egy kis...
kortárs, epika, próza, novella, elbeszélés
Mindketten nagyon izgatottak és boldogok voltunk. Korán kimásztunk az ágyból, mert előző este...
kortárs, epika, próza, elbeszélés, novella
kortárs, epika, próza, novella, elbeszélés
Friss hozzászólások
Ayako: Nekem is tetszett
2018-08-20 13:55
annam26: Köszönöm :)
2018-08-17 15:33
annam26: Igazán egyedi történet, tetsze...
2018-08-17 15:10
Ayako: Szerintem nagyon jó
2018-08-17 01:11
Ayako: Nagyon jó
2018-08-17 00:46
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A bosszúállók árulása

 
A BOSSZÚÁLLÓK ÁRULÁSA
                                        (Igaz történet alapján)
 
 
Balatonbogláron az akkor még érintetlen mennyország földre szállt paradicsomi állapotaiban – ahol az ember nyugodtan megengedhetett magának egy jó nagyadag lángos anélkül, hogy ez bármiben is akadályozhatta volna a további költségvetését -, rengeteg játszótér és kicsiknek is fenntartott szórakozási, biztonságnak elkönyvelt lehetőség kínálkozott, hogy az adott gyerkőcök minél hatékonyabban elüssék, vagy éppen jelképes keretek között agyonüssék az adott időt. 
Egy még jó állapotban lévő hintára szeretett volna életében talán most először önállóan, és teljesen egyedül felülni, és a kíváncsiság izgalmi állapotában lengeni egy pufók gombócka gyerek, akit bár kissé túlsúlyosan áldott meg az ég, de ennél is fontosabb, hogy aranyszívvel.
Direkt akkor lopakodott ki – lehetőleg senki szeme láttára -, amikor az osztálytársai, és a bandatagok is, akiknek szinte legfőbb kedvteléseik közé tartozott a kisebbek, és a gyengéd akaratúak általános, és egyetemes megkínzása, és megnyomorítása még javában az igazak álmát aludták, és csöppet sem foglalkoztak azzal, hogy egyáltalán ki az, aki kilopakodik, és ki az, aki otthon marad!
A kicsi, pufók fiúcska – aki egész életében a világ legmagányosabb, legszánalomraméltóbb egyedei közé tartozott, talán azért mert egyetlen lakótelepi barátja volt, elhatározta, hogy igenis, ha a többieknek lehet, akkor már miért ne lehetne neki is; elvégre a hinta és környéke közterületnek számít, különben is, ha ez így volna akkor a játszótereken is, csupán annak engednék meg a játékszerek általános élvezetét, akik ehhez megfelelő jogosítvánnyal rendelkeznek! – De most hál’ istennek nem ez történt! Főleg a reggeli órákban, amikor még a vízparton is kissé hamvas, és enyhén csípős az idő, bár nyári kánikulára kellett ezen a napon is számítani a fiatal fiúcska a világ legboldogabb gyereke volt ezekben a pillanatokban, amikor végre távol, és egyedül lehetett – főként azoktól az emberektől -, akik naponta kellő rendszerességgel pokollá tették jól berendezkedett életét, és ha ez nem lett volna elég, akkor emellett sorozatos, főként éjszakáként rémálmok gyötörték; be kellett kissé suta gyereknek folyton zárnia, reteszelnie az ajtaját, különböző mozdíthatatlan tárgyakat, mert úgy vélte, hogy nem elég, ha a mumusok folyvást ágya alá bújnak, hogy onnan rémisztgessék folyamatosan, de ha ez nem volna elég, akkor ott volt még maga a tulajdonképpen vett gyerekszoba ajtaja is- amit szintén gondosan be kellett zárni, hogy talán nyugodtabb, és békésebb éjszakái legyenek! 
Azonban azt maga is tudta, hogy ez hosszútávon, és sokáig nem folytatódhat, és nem mehet; mert a rémálmok ugyanúgy visszakéredzkedtek agyi labirintusa közé, és kikövetelték maguknak a felsőbbséges rettenetet!
Amikor egyik kora reggeli órán megengedte magának azt a kisebbfajta luxust, hogy életében talán elsőként ülhetett fel a hintára, és nézhette a Balatonban tocsogva úszkáló, hófehérre pingált hattyúk változatos, rekedt acsarkodását azok felett a megmaradt, maradéknak szánt szendvicsmorzsák felett, amit valamikor még ő szórt a tóba, akkor volt még csak igazán boldog! 
De hát – ahogyan mondani szokták a boldogság egy ember életében pusztán időleges, és ideiglenes percekig tartható folyamat -, ahhoz, hogy valaki ténylegesen a kiegyensúlyozott boldogság harmóniájába kerülhessen, talán mindenképpen szükséges egyfajta szilárd, és makacskodó, ugyanakkor megingathatatlan akarat, ami célja elérése érdekében keresztültörheti az útjába tornyosult gátakat, és ellenszenveket is! 
De sajnos ez sem volt minden egyes esetben így! Amint a pufók, mindenkitől elhagyatott, és napja nagy részében tétován tengődő, és társai között is tökéletesen idegen fiúcska ráült imádott, és már jó előre álmaiban elképzelt hintájára; amit álmában kivételesen sugárzóan áldott, és nagyon kedves édesanyja lökött, most hirtelen a rettenettől, és a lesújtó, torkon ragadó félelem érzetétől arra kellett döbbenten eszmélnie, hogy a belelkesült bandavezérek már szinte loholnak feléje, hogy ismételten egy kisebbfajta ,,agypuhításban” részeltessék! 
- Nézzétek csak csórikáim! Ez a bögyösülő King Kong még hintázni merészelt, ráadásul a mi magánterületünkön! – emelte fel rettegett, rikácsoló, mutáló hangját az egyik nagyobbacska fiú, aki sajnos szorgalmasan inkább a konditermek egészséges világát látogatta, semmint a tanórákat! – Szerintetek ezt szó nélkül hagyjuk! 
- Neeem! – üvöltötte a többi hataloméhes ördögfióka. 
- Akkor te szemét, kis féreg! Most puhítás következik! – azzal, mint a hiénák a háromnapos, kiszáradt, és csontos dögre – úgy vetették rá magukat körbezártan kerek alakban a szerencsétlen, éppen csak kamaszodó, és bizony kisebbfajta súlyproblémákkal küszködő gyerkőcre. 
- Forgassuk meg! – javasolták a jó ötletet a többiek a nagydarab pernahajdernek. – Nézzük csak meg, mekkorát tud szárnyak nélkül repülni!
Azzal két-két ember az egyik oldalán, majd szintén két ember a másikon azon nyomban megragadták a hintát, és akkorát löktek rajta, hogy a pufók kamasznak már tótágast álltak kövérkés lábai, s úgy elszédült a hirtelen jött, kellemetlen lendülettől, hogy erősen környékezni kezdte hányingerérzete! 
- A kis surmó takony! Oksizzátok csak! Mindjárt okádik! Ezt látni akarjuk! – s ismételten jól megpörgették, majd addig-addig folytatták a pörgetést, amíg a pufók fiúcskának fölkavarodott dühöngő gyomra, és egész méltán elfogyasztott reggelijét kiadta a gyepre! 
- Nézzétek csak skacok! Hát ez tényleg komplett idióta! Kicsulázza a finom zabát, aztán most meg fetreng! Szerintetek ezt hagyjuk?! – néztek közösen, mint a cinkosok farkasszemet, a nagyobb vezérek! – Ugye nem! 
- Hát persze, hogy, még jó! – vigyorgott a többség! 
- Akkor lássuk a kakukktojást! Fürdetés következik! De nem a szokásos módon! – megfogták a szerencsétlen fiúcskát, aki az általános, keringetés következtében már alig állt a lábán, majd hogy magához térjen a saját kiöklendezett gyomortartalmába akarták megforgatni őt, hogy magához térjen! 
De történt valami, amire talán egyik kisstílű bandavezér se számított. Egy félszeg, vézna, és nagyon soványka kislány lépett ki a parkosított övezet körül, ahol ezek végzeték a móresre tanítás szokásos alapműveleteit, és rájuk rivallt:
- Hé! Miért csináljátok ezt azzal a fiúval?! – kérdezte felemelt, és látszólag félelmet ritkán ismerő hangsúllyal. – Eresszétek el de nyomban! 
- Nézzétek a kis pöttöm Panni! Mit akarsz itt te kis gizda seggdugasz?! Vagy te is kérsz belőle? – ezt már a nagyobb fiú mondta.
- Azonnal futok és megmondom a Béla bácsinak, hogy mi csináltok ezzel a fiúval, ha nem eresztitek azonnal szabadon! – állt a sarkára.
- Azt te csak hiszed, te kis nyamvadék töpörtyű! – szólt rá az egyik mitugrász, és már lohol is, hogy hamarjában elkaphassa. – Majd adok én neked, te kis rohadék! Hát azt hiszed, hogy mindent megúszhatsz?! – azzal már ott is volt a most végtelenül, és teljesen árván maradt kislány háta mögött, és erőteljesen megszorította annak töpörödött, vékonyka karjait. 
- Na, most pofázzál, te kis ribi! – szorította ellenszenvesen, és dühöngve.
Nemsokára odaértek a banda többi tagjai is, akik előszeretettel nézték végig ilyen esetekben a móresre tanítási procedúrákat. 
- Mit akarsz azzal a végtelen, cingár kölyökkel, te Sanyi? He? – kérdezte most kissé meglepődve a helyzet komolyságán a banda tulajdonképpeni esze Bányász Zoli. – Mondd csak el nekem te állat, hogy miben egyeztünk meg, amikor a móresre tanítást kiadtam?! – meredt szúrós szemmel a debella vagányra. 
- Mit is mondtál…főnök? – kezdett gondolataiba merülni a másik.
- Hát mindenképpen először is azt – ha nem tévedek -, hogy gyenge, magatehetetlen kölkökhöz nem nyúlunk, és nem is leckézetjük meg őket! VILÁGOS, te idióta barom?! – emelte fel a hangját, hogy még intenzívebb legyen elrettentésének hatása. 
- Ha csak még egyszer hasonló eset a tudomásomra jut, te leszel az első, akit elteszlek láb alól! MEGÉRTETTED?! 
- Igen, igen… Főnök! – s a nagydarab, benga kölyök reszketett, akár a nyír, vagy falevél. – De főnök? Mi csináljuk, ezzel a kislánnyal, hogy senkinek ne mószerolhasson be minket? – kezdett hirtelen izgulni. 
- Én már erre is találtam egy nagyon praktikus ötletet! – mosolyodott el, aztán a kislányhoz lépett, előhúzott a zsebéből egy cseresznyegallyból készített, messzire elhordó parittyát, és egy kicsit a lelkére beszélt: 
- Nézd csak kislány! – őzikeszemébe nézett. – Most még elengedlek, de látod itt ezt a kis szerkentyűt! Ha csak ki mered nyitni azt a cserfesz, mindenre kész pacsirta szádat, akkor akkorát kapsz a parittyámtól, hogy a kis pofikád kidekorálva lesz! Világos?! 
A kislány most igyekezett határozottságot erőltetni magára, és ezzel a hajthatatlan, oroszlánhűségével volt talán egyszerre a legbájosabb, és a legrokonszenvesebb ellenálló, és lázadó, akivel a rettegett bandavezérek valaha is találkoztak. A sarkára állt, és semmi esetre sem hagyta, hogy bárki is megfélemlítse! 
- Itt maradok, igenis, amíg azt a fiút el nem eresztitek a fogságból! – felelte harcias kedvvel, és nagyadag dacossággal, miközben a félelem komor, baljóslatú felhői ott cirkáltak a lelkében.
- Ahá! – mosolyodott el nem létező bajsza alatt Bányász Zoli. – Hát kedveském, ha te így, akkor nagyon sajnálom, de én is így fogok tenni! – azzal marokra fogta gyönyörűen, hullámos, leginkább a borostyánindákra emlékezető, csokoládé haját, és úgy meghúzta, hogy a kislány erőteljesen, és fájdalmasan fölsikított! 
- Ugye ez fáj, te szemét, kis béka?! – mérte végig a markában tartva a banda főnöke végtelen, és most kiszolgáltatott áldozatát. 
- Kérlek, eresz el! Auu! Ez nagyon fáj! Engedd el a karomat! – s meglátszott, hogy az árván maradt lányon fájdalmas, pörsenéses, vörös nyomokat hagyott a főnök vasakaratú ökle.
- Ha szépen viselkedsz, és nem árulod el senkinek, ami itt történt, akkor esetleg elengedlek! De meg kell ígérned valamit! 
De történt valami váratlan esemény, amire talán egyikőjük sem számított; miután az öreg osztályfőnök, aki már a hatvanas éveinek az elején járhatott jócskán, és éppen most ébredezett álmaiból, szinte mindig hozzá volt szokva, hogy lefekvést követően az osztálya mindig kisebb-nagyobb ramazúrit tart, és eget rengetőn ricsajozik. Hogy ezt kivédhesse, két jókora vattacsomót dugott füleibe, hogy tompíthassa a hangzavart, és megteremthesse – bár csupán ideiglenes keretek között -, független, és békés álmait! 
De most merőben szokatlan volt számára ez a hirtelen jött, felengedett csönd, ami szinte a maga hangtalanságával már gyilkolónak hatott!
,,Hát ezek meg hova tűnhettek?” – gondolkodott egy percig magában, és miután maga is vegyészmérnök szeretett volna lenni a szokásos földrajz-biológia szakos tanári pálya helyett, arra a következetésre jutott, hogy a legjobb, leghatososabb módja, ha az ember meg akarja tudni a történteket, hogy utána néz az adott dolgok folyásának! 
Így is tett! Amilyen gyorsan csak tudott a szállást adó kempingük mellett közvetlenül volt egy kisebb játszótér – ahol az a jellegzetes, és bizonyos hinta volt -, így nem kellett sokat keresgélnie, hogy megtalálja az állítólagos tettesek nyomát. Azon nyomban meglátta, hogy a pufók, és kissé túlsúlyban lévő Bányász Zoli, egy ártatlan, és csont sovány kislányt szorongat , több mint valószínű, hogy ellenséges, megfélemlítési célzattal! 
Azonnal rohant feléjük, ahogy csak öregedő lábai bírták, bár az orvos barátja azt mondta neki, hogy amennyiben nem mondd le a cigaretta általános élvezetének jogáról, abban az eseten pár éven belül nemcsak tüdőrákja lesz, de egyik lábát is amputálni kell! 
- Bányász Zoltán! – kiabálta már messziről! 
A banda megmaradt tagjai egyből berezeltek, és hirtelen inukba szállt a megmaradt bátorságuk. Hogy vajon most mi lesz? Elvégre, ha az ember gyerekeket szégyenít meg, ráncigálja a kislányok haját, és egy másik gyerekből kipüfölné még a szuszt is, akkor a legtermészetesebb, hogy sok dicséretre, jóságra már korántsem számíthat! 
- Bányász Zoltán! – fújta ki a bent ragadt levegőt a tüdejéből az osztályfőnök. – Mondd csak fiacskám, hát te a füleden ülsz mi?! Mit kérdeztem? – állt meg pontosan vele szemben, hogy jól megnézhesse magának ezt a cégéres haramiát, és szemeik egymásba fúródhassanak!
- Igenis Béla bácsi! Itt vagyok! – hebegett-habogott. – Mit is tetszett pontosan kérdezni? Már elfelejtettem! 
Az öreg tanár egy szempillantás alatt úgy megfogta annak két, elefántnagyságú fülét, hogy kis híja volt, hogy a mindig tetterős, magabiztos, utcai vagány ott helyben ne produkáljon egy kisebbfajta hisztériát, vagy sírási rohamot. Most azonban bármennyire is érezte, hogy majd megfullad a szorító fájdalom hatása alatt, mégse mert megnyikkanni sem!
- Ha jól emlékszem saját szavaimra édes fiam, akkor azt kérdeztem, hogy mit csináltok ti itt?! Úgy van?!
-…Igen! Vagyis igen! – felelte, bár saját maga sem tudta, hogy mit is akarhatott az öreg már megint ezzel! 
- Akkor hát, hadd ismétlen meg gyorsan! Csak a te kedvedért, mert ugye bár az ismétlés a tudás jó édesanyja! 
- Igen Béla bá’! – felelte most a megszeppent kölyök. 
- Mondd csak fiam! Szép dolog az, hogy egy végtelen hölgynek elkezded huzigálni a haját? Mi?! Mondd csak te hogy tűrnéd, ha más kirángatná szálanként a hajadat? 
- Nem szeretném Béla bá’ – hunyászkodott meg, megjuhászosodva. 
- Nahát, akkor! És az hogy néz ki, hogy egy másik gyereket meg agyba-főbe vertek, csak azért mert nem tetszik nektek a fizimiskája?
- Nagyon rosszul hangzik! – válaszolta, bár bocsánatot még most sem akart kérni! Nem lehet tudni, hogy a makacskodó dac, vagy egyéb személyiségjegyek fűtötték.
- …És mondd csak édes fiam! Most akkor mihez is kezdjek én veletek?! Mert ha igazgatói megrovásban, avagy fegyelmi tárgyalásban részesítelek benneteket, abból nektek tanúság egy életre még nem származik! Vagy igen?! – Az öreg máris kiszúrta, hogy Bányász fütyöl a bölcsen dorgálásnak szánt szentbeszédére, így stratégiát változtatott. 
- Mondd csak fiacskám? Szerinted ez vicces?! Na, hát, én nem is gondoltam volna, hogy ilyen tréfás természetű ember vagyok! Hívd csak ide a barátaidat, de rögtön! – most már utasította, de mindenki tudta, hogy valójában ez már a konkrét ítélet megfogalmazása volt. 
Amikor aztán a banda többi tagjai is sorrendben fölsorakoztak előtte, az osztályfőnök szúrós, vizslató szemekkel kezdte mustrálgatni vajon a többi bandataggal mit is kellene csinálnia? milyen büntetést szabhatna még rájuk ki? 
- Megvan a megoldás! Heuréka! – kiáltott fel nem kis megkönnyebbüléssel. – A kirándulás hátralévő részében, egy kis kerti munkára foglak be benneteket! Segíteni fogtok Miklós bácsinak megjavítani a sufnikat, és szépen, gondoskodva leszeditek a barackot a fáról, de vigyázat! – emelte fel figyelmezetően mutatóujját -, ha csak egyetlen barackot is hibásan tesztek a kosaratokba, akkor a továbbiakban megtorló intézkedések lépnek majd életbe veletek kapcsolatban! Most pedig mert ennyire korán keltetek mindannyian, és bizonyára frissek és kiegyensúlyozottak vagytok, így az egész banda ingyenesen megfürödhet a Balaton hűsítő, felfrissítő habjai között! 
-…De Béla bácsi! Még nagyon hideg van! – tiltakozott nyomban a most megszégyenített bandafőnök.
- Hogy mondtad, édes fiacskám?! – rikácsolt hangjával most szándékosan az öreg osztályfőnök. - …Én is úgy gondoltam! Nyomás be a vízbe, de nyakig ám! Kifogásokat pedig ne akarom hallani! Megétetted?! Most majd talán ti is megtanuljátok milyen az, ha valakit emberi méltóságában megaláznak sorozatosan naponta! 
Sajnos az idősödő osztályfőnök ezt egy kicsit elnézte, és rosszul is gondolta, mert sajnos a későbbi években – főleg amikor már kinőttek a bandavezérek is az elviselhető gyerekkorból egyre könyörtelenebbek, egyre kegyetlenebbek, és sajnos egyre elvetemültek lettek. Szegény Béla bácsit pedig a tantestület általános, és lefokozó, egyöntetű véleménye alapján nyugdíjazták abban a szent pillanatban, amikor a kilencvenes évek vége felé átesett a második szívtrombózisán! – S bármennyire is szükségét érezte, mint valami páncélos, magasztos, és nemes lovag, hogy az elesetteket védje a pufók fiatalember minden nap ordas küzdelmeket folytatott továbbra is az elvetemült pimaszság, és alávaló gonoszsággal szemben…              
              
 
Hasonló történetek
1953
Szerelem volt ez az első látásra. Valami olyan, mely mindent elsöpör. Egy hurrikán, mely kitép minden fát, és ledönt minden falat. Ember ilyen erős szerelmet még soha nem érzett, mint én akkor.
3565
Fél évig volt az elvonón. Zsolt minden nap meglátogatta. Először csak szakmailag karolta fel, de aztán, ahogy Andrea szépsége, és nyugalma kezdett visszatérni, úgy szerettek egymásba. Mikorra a lányt gyógyultnak nyilvánították, tudták, hogy össze fognak költözni. Andrea vissza sem ment a régi lakásába...
Hozzászólások
annam26 ·
Szia! Ha ez a törtenet a saját élményeiden alapul, akkor sajnálom. Ilyet senki sem érdemel!

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: