Szelene beküldött történetei

- Hol van anya? - kérdezte csendesen a kisfiú, miközben szemei időnként hosszabb időre lecsukódtak. Későre járt már, az éjszaka jótékonyan borult a városra, csupán a csendesen szállingózó hópelyhek halk sóhajtásai siklottak végig az ablaküvegen. A kisfiú hangja suttogó volt, szinte könyörgőn nézett apjára. Kék szemeinek sarkában ott bujkált a dundi kis könnycsepp.- Hiányzik!- súgta még apjának, aki megigazgatta a gyermeken a takarót és csókot lehelt a homlokára...

Érezte, hogy szabadon kell engedni a kölyköket, melyeknek nyüszítően morgó hangjával nyomatékot is adott, ám valahol mélyen talán mélyebben, mint ahol a lélek lakozhat ez a nőstény farkas, ki egyébként semmiben sem különbözött a többitől, tartotta volna maga mellett... leginkább a kis különc feketét, ki most is mint mindig egyre közelebb húzódott anyjához...

- Nem öltem meg a családom, Dr Lumer. Bár a maga szemszögéből nézve valóban ezt tettem. Én úgy gondolom megszabadítottam őket a rájuk nehezedő tehertől. - tárta szét a karját, és egy picit megvonta a vállát. Olyan gyermekinek tűnt ebben a pillanatban, olyan ártatlannak. És Sebastian már majdnem hajlandó is volt hinni neki. Majdnem...

Egy valamit jól tanulj meg, barátom. Te most ebben a helyzetben Vad vagy és nem Vadász. Vadásszá majd akkor válsz, ha megtanulsz tisztességesen küzdeni azért, amit el akarsz érni. És megtanulod tisztelni az erdőt...