Rhea beküldött történetei

A levegő! A légvétel olyan természetes, olyan könnyed egy egészséges ember számára! Csak az tudja, hogy micsoda kín, milyen ijesztő nélkülözni azt, aki egyszer is átéli a nehézlégzés borzasztó érzését. Én átéltem. Sokszor...

Megpróbálom magam elé képzelni, ahogy élettelenül fekszik az ágyban. Vajon a lelke már ott van fönt? Átjutott azon az alagúton, ami elválasztja a mi világunkat a másvilágtól? Vajon milyen az az alagút, sötét, félelmetes, olyan, mint amikor rémálmunkban az ismeretlen mélybe zuhanunk, vagy olyan, mint egy átlátszó henger, melyen áttündököl a mindenség? Ő már talán tudja...

Halottak napja! Vagy talán az élők napja, akik ilyenkor emlékeznek, és tiszteletüket teszik a múlt szeretett személyei előtt? Bárhogyan is van, élők és halottak közötti kapocsként áll díszes sorban minden sír. Némán vár, renditlenül állja az idő próbáját, hogy aztán szótlanul tekintsen vissza az emlékezőre, aki lelki békéjét találja meg, míg lesepregeti, virágot ültet fölé, mécsest gyújt, vagy egy imát mond...

Miért szeretem a férjem? Miért lett ő a gyermekem apja?
Összetett és bonyolult a válasz. Sohasem gondolkodtam rajta, így még számomra is talány.
„Mit eszel rajta? – kérdezte eleinte többször az öcsém, aki már régóta jól ismerte őt. – Olyan érzéketlen, olyan nyers, olyan magának való!” ...