Raven beküldött történetei

Egy távoli világ egyik kerek tavának éppen a kellős közepén állt a Nagy Gessai mágustorony, a maga egyszerű eleganciájával, és hatvankilenc emeletével. Az emberek gyakran megcsodálták a hatalmas építményt, főként mert a toronyhoz egyetlen egy híd vagy gázló sem vezetett, csak a kristálytiszta víz. Márpedig még egyetlen egyszer sem láttak úszni varázslót.
A megoldás ott lapult előttük, még ha észre sem vették. A víz valójában egyszerű illúzió volt...

A nap nemsoká felkel. Milyen más most egy napkelte, azokhoz a régi időkhöz képest! Most még jó pár percet kell várni, hiszen hatalmas épületek takarják el, bármennyire is próbálkozik beteríteni fényével a mocskos utcákat. Néhány sikátor még így is hideg, nyirkos, bűnözőknek való hely. Régen az ember kilépett a háza ajtaján, és már csodálhatta a gyönyörű látványt.
Gyönyörű? Persze, én mondom, hogy gyönyörű, amikor már réges-rég nem láttam napfelkeltét. Leszámítva a tévében, moziban...

Egy vérvörös boríték keveredett matató ujjai közé. Gyűrötten, szakadtan, mintha hosszú utat járt volna meg. Pedig csak pár sarokkal arrébb írták.
A lány félve, szinte remegve nyitotta ki a borítékot, majd erőtlenül ejtette ki kezei közül, s az a földre hullott. Nem bírta megtenni. Nem bírta mégegyszer elolvasni. A méreg, az átkozott méreg már túlságosan elterjedt amúgy is sérült szívében...