panka.szilvia beküldött történetei

Nem volt előttem anyaszerep, nehéz volt lány kamaszként férfiak mellett felnőni. Úgy éreztem, nem értenek meg. Semmivel kapcsolatban. Se apa, se a nagypapa. Hisz ők nem nők, hogy is érthetnék meg az első nagy szerelmet, az első szerelem utáni szakítás gyötrelmeit, hogy milyen az, mikor az embernek gondjai vannak...

Papához tartunk. Illetve csak a lakásba. Ami üres, mert ő már nincs...Nincs? Nincs... A nagybátyámék már ott várnak. 80 km-ről jöttek, és ilyen gyorsan ideértek... A két testvér megöleli egymást, mindkettőről lerí, hogy nem tudják mitévők legyenek. De gyorsan elintéznek mindent... mindent, a temetést, a rokonok értesítését, a tort... mindent...

Egyszerűen leülsz mellém az ágyra, és újra közel hajolsz. Ajkad lassan az enyémhez emeled, és a nyelved a számba fúrod. Édes, talán az alkoholtól. Vajon az enyém is ilyen? Nem tudom, de már nem is tudok erre gondolni. Minden porcikám ellenkezik, „Én még sosem csináltam ezt” - mondom halkan, kicsit megszeppenve...

Mert nem voltam elég bátor, nem mondtam neki azt, hogy igen. Mindig azt mondtam, majd, majd, majd… És ő döntött helyettem. Azt a választ kaptam, hogy nem. Ő nem vár rám, mert én nem is akarom őt igazán. Ebben nem volt igaza, de nem tudhatta, mert a tetteim őt igazolták. Döntésképtelen voltam, ami tönkretette, megbélyegezte, ezúttal fekete viasszal a vele való kapcsolatomat...