Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
moennig beküldött történetei
Az a szerelem soha nem múlik el. Az a fajta szerelem, amely nem ismer időt, távolságot, fejlődést, halált és életet. Amely kortalan és szertelen. A zöld szemekben ott lángol ma is. Az esőcseppekkel díszített szemüveg mögött felfedezni még a könnycseppet, amely elvegyülve az édes esővízzel végigcsorogva az állon visszatér az anyafölbe...
Sok felesleges érzés. Vívódás olyan dolgokon, amelyeknek nem kellett volna megtörténnie, vagy épp kellett volna, de elmaradtak. Fájdalom. Könnyek. Zörej, amely a még pislákoló lámpa fényénél nem is hangzik olyan rémisztőnek. Emberek. Érzések. Szívek. Mind-mind várva, hogy megtalálják azt az egyet. Az igazit, azt, aki majd pótolhatatlan lesz. Aztán rózsaszín ködfelhő. Hazugság. Hamis ábrándok...
Mint már említettem sok embert ismert, épp eleget ahhoz, hogy megtanulja nincs az a balhé, amiért megérné kockáztatni egy olyan üggyel kapcsolatban, amihez semmi köze.
Ennek ellenére szimpatikus volt neki a kissrác hozzáállása, és az, hogy fiatal kora ellenére képes volt segítséget kérni valakitől, akit alig ismer. Az ilyen korú fiúk egytől egyig a világ urainak érzik magukat, azt hiszik, hogy az amerikai akciófilmekhez hasonlóan a való életben is bármilyen gázból ki lehet mászni...
Ennek ellenére szimpatikus volt neki a kissrác hozzáállása, és az, hogy fiatal kora ellenére képes volt segítséget kérni valakitől, akit alig ismer. Az ilyen korú fiúk egytől egyig a világ urainak érzik magukat, azt hiszik, hogy az amerikai akciófilmekhez hasonlóan a való életben is bármilyen gázból ki lehet mászni...
Hogy az esőcseppek egyre vadabbul verik a palettákat, hogy a fel-felvillanó villámcsapások és a csattanó mennydörgések közt már tizedmásodpercek sem telnek el. Azonban bent mindez távolinak tűnik. A két test összefonódó egyenletes szuszogása, a két szív egyazon dobbanása elnyom minden zavaró hangot. Bent, a barna, kopott, füstös szőnyegen két tökéletes test, két ember tökéletes harmóniában, mint a jeges mámor és a tomboló nyugalom fekszik összesimulva...
Mindenki megnyugodott most pár percre. Seni tőlem pár méterre a fotelnek dőlve énekel. Krisz mellettem ül a zongora alatt, szintén dúdolja a dallamot. A mi dallamunkat, a számot amiben minden benne van amin túl vagyunk... nekik 4 év fájdalma, öröme, szenvedése és szenvedélye... nekünk a velük eltöltött néhány hónap...
Nem lep meg tudom... nem voltam magamnál. Akkor sem mikor rátaláltam az egyetlen üres szobára abban a lüktető, alkoholgőzzel telt, füstös, emberekkel telt házban... és most sem. Mit keresek én itt?... elértem a falig, nekidőltem... biztos pont... nem lehet baj... .lehunytam a szemem és próbáltam eltűnni vagy kijózanodni... valahogy... de akkor megéreztem a kezét a csípőmön... majd a másikat, ahogyan megsimítja az arcom...