Krajcáros beküldött történetei

Sokszor gondolt már a válásra, de mindig visszatartotta Rebeka ragaszkodása az apjához. Legalábbis ezt a magyarázatot adta önmagának, s annak a két barátnőjének, akik sajnos már ismerték férjének rosszabbik formáját, mert véletlen belefutottak. Sokszor veszekedtek már. A kiabálás sem volt ismeretlen vendég náluk, de ilyen még nem volt. Soha nem érzett még ilyen mérhetetlen dühöt magában és most úgy érezte ez az, amit nem is akar megtapasztalni az életben többé...

Azután ebédeltünk az Alabástromban. Nem is olyan nagy durranás az a hely, mint amilyen drága. Sosem a lakásomban szexelünk, mindig szállodába visz. Hogy miért jó ez neki? Ráadásul engem is elhalmoz. Most is kaptam egy mesés pulóvert és egy elegáns szövetnadrágot. Mindig akkor adja oda az ajándékot, mikor belépünk a szobába, és magunkra hagynak. Talán kínos lenne neki utána, nem tudom. Remek szerető...

Gyakran eszembe jut az a nap, mikor ide kiülök. Főleg ilyenkor tavasszal. Mert akkor is tavasz volt. Március, mint most. Hűvös van, a szél is fúj, a kő is hideg, de nem bánom. Eszembe sem jut, hogy székre is ülhetnék. Szeretem a föld közelségét. Nézem a sarjadó füvet, az erdőket a távolban, és szívom magamba a tavasz illatát...

A szemébe nézek, és eszembe sem jut, hogy akár nemet is mondhatnék. Mi ez? – sejlik fel bennem a kérdés, de egy képzeletbeli legyintéssel el is hessegetem magamtól. Teljes természetességgel csúsztatom ökölbe zárt kezem a tenyerébe. Nem nyitja ki az ujjaimat, úgy gombócként fogja körül. Kellemes az érintése. Meleg és puha, pont, mint a szeme. Jó. Nagyon jó. Nem beszélgetünk, csak megyünk, lassan...