Dija beküldött történetei

- Ki mutat majd nekem utat, merre megyek, ha a jelölt ösvényen a nyomok porrá válnak? Hová lesz az írás, ha betűi a papírról mind lehullnak? S hogy várhatom a holnapot, ha félek, hogy a remény nem kel fel újra, s elhagy minden erőm?
- Gyenge vagy?
- Erőtlen vagyok és gyáva, hiszen magamat féltem, s a jövőt. Ha elkopnak a szavak, ha majd mindegyiket kimondja valaki, hogyan mondom el neki, hogy szeretem? ...

Óvatosan ráhelyezte a kis védencét, szinte alig akarta elengedni, kabátját levette róla, s elfagyott ujjaival vállára terítette azt. A csomagjából fájdalmas nyávogás hallatszott. Úgy érezte, a keserves hang végigrezegteti az álmos házak ablakait, beszorul minden résbe, s onnan kiszabadulva egyre erősebb lesz. Dobhártyáján elnémulva már csak a saját szívdobogását hallotta. Mintha valaki üstdobon játszana egy szomorú indulót...

Évekkel később újabb útra indultam hazafelé. De ekkor már nem te fogtad a kezem, nem rángattam a kabátod alját, ha szólni akartam, s nem voltak csöndesek a léptek. Otthon, még akkor eltettem a könyvet egy dobozba. A dac elnémította bennem a könyv illata iránti vágyat, s csak évekkel később vettem újra elő...

- Ússe várja meg magát, mit sopánkodik?! Életébe se várt soha magára – zavarta meg az ájtatos hangulatot egy szomszédos sírnál álló, hajlott korú asszony – mindig szerette a friss húst – húzta ki magát nylonotthonkájában...