Történetek - 13.oldal

- Igen. Hová sietsz ennyire? Még van negyed óra a vonat indulásáig! – kiáltottam neki vissza, aztán a pálcám segítségével lelebegtettem bőröndömet.
- Na végre. Már azt hittem, itt öregszem meg – morogta a fiú.
- Ma tényleg bal lábbal keltél – csóváltam meg a fejem. – Akkor, irány hopponálni a 9 és ¾ vágányra! – adtam ki az utasítást, a következő pillanatban már el is pukkantunk...

Átkarolta a vállam, és bevezetett a házba. Leültetett a nappaliban egy nagyobb velúr fotelre, és kiszaladta konyhába jeges teáért. Közben végignéztem a szobán. A bútorok modernek és tiszták voltak, a padlón egy nagy bolyhos fehér szőnyeg. Klementine visszatért két pohár teával.
- Na? - nézett rám. - Mit szeretnél mondani?
- Igazából nem volt konkrét ötletem - mentegetőztem. Klementine le akart ülni a fotelre, de megbotlott, és az ital a kebleire loccsant. A vékony anyag rögtön...

Ja igen. Az apa, aki elől menekülünk, nem más, mint Voldemort Nagyúr. Ő az apám. Sajnos. Bár néha igen jó megfélemlítő eszköz, ha közlöm a többi söpredékkel, hogy ki a drága apucikám. Sokkal kezesebbek lesznek. Az anyámról fogalmam sincs, hogy kicsoda, arra tettem fel az életemet, hogy kiderítsem. Ezért fogok szeptembertől a Roxfortba járni. Jipíáé!
De addig meg kell szállnom valahol és erre a megfelelő hely a nagypapi háza. Tudok helyeket választani, az biztos...

- Tehát szájszag?
- Nem, mostanában már majdnem elégedett vagyok ezzel a lányoknál, mármint amelyik nem dohányzik. Nem a tüdőrák érdekel, de egy nedves hamutartót kinyalni nem egy nagy élmény. Az első csapás a megszólítás fogadása. Többnyire nincsenek vele tisztában, hogy jól néznek ki. Ahogy visszaszól, már az első mondatnál egyből úgy érzed, hogy hazudtál.
- Később úgyis az jön.
- Az jön, de éppen ezért. Az első pillanattól fogva nem hiszi el, hogy tetszik neked. És...

Gyarmati Bálint még tizenegyedik osztályban is ott tartott, ahol mondjuk öt éve: sehol. A gondolkodásmódja, amely mindenben a gyermeki őszinteséget és a logikus lépéseket kereste, sajnos nem változott. Naivságának jegét egy késő ősszel kezdődő és majdnem nyár elejéig elhúzódó ügy törte meg, amely egyik barátját személyesen is érintette...

Mindenkinek vannak kedves játékai. Minden gyermeknek. Például játék macijai, kisautói, vagy csak színes rongydarabjai – amelyektől soha nem válna meg. Bálintnak is voltak. Pontosabban egy: egy felnőtt-kéznél alig nagyobb, barna bundájú, piros pulóveres kis macija. Dörminek nevezte. Nagyon szerette; sosem hagyta otthon, ha elutaztak valahová, csak arra a pár órára volt hajlandó megválni tőle, amíg az óvodában – később az iskolában – volt. Dörmi mindig ott volt a feje mellett, a párnáján,...

Kezdjük az elején... Megszülettél, fejlődsz, sok új dolgot megtanulsz, és tapasztalsz. Majd elindulsz életed útján. Van számtalan kis mellékút a fő utadon. Néha letérsz, elbuksz, visszatérsz. Tapasztaltabb vagy, de még mindig letérsz, elbuksz, visszatérsz. Van, akinek az útja egy úton van, a tiéden közel kerül hozzád. Van, hogy még kezedet is fogja, majd egyszer csak vagy elmegy egy mellékútra, vagy az ő útja lekanyarodik. Egyedül folytatod tovább...

„Mikor kint álltam a ház előtt. Figyeltem következő áldozatom, de megláttam őt. Olyan kicsi volt. Még zsenge hús. Éretlen, puha bőr. Gyönyörű szőke haja megrészegített. Első látásra beleszerettem. El kellett hoznom. Ő megadhatja nekem azt a kellemes érzést, hogy édes magas hangján sikolt fel az éjszakába.”

Üresnek érzem magam, mint holmi bábu. Marionett baba, akit ide-oda lehet mozgatni. Az életet hívom Bábmesternek, de az érzelmek azok, amik cibálnak s őrlik fel minden gondolatom. Ebben a pillanatban, mindennél nehezebb létezni. Nem akarok. Csak eltűnni, elbújni a világ elől. Egy vagyok a sok ember közül, de nem érzem magam annak. Kevesebbre tartom önmagam.

Eleinte nem is értettem, hogy miért futok, még nem fogtam fel teljesen, annyira felkavartak az események. Csak futottam és sírtam. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Az idő tökéletesen fedte a bennem rejlő kaotikus érzelmeket. Abban a pillanatban, hogy újra megláttam az arcát magam előtt, mintha egy darabot szakítottak volna ki a szívemből…