Egyéb történetek - 49.oldal

Hajnali ötkor értünk a kínai határra. Rögtön az ablakhoz tódultunk: Kínát látni. Az első benyomás, ami fogadott bennünket, az volt, hogy ellentétben a koreai kihaltsággal, itt hajnalban is nyüzsgés fogadott bennünket...

Elsétálva a Mauzóleum előtt sorra vettem a Mauzóleum falába épített hősök és híres emberek névtábláit, reliefjeit. A mauzóleumi szemlélődés után, átvágva a téren, a cár harangját, a hagymakupolás székesegyházat, a cári templomot, a kongresszusi palotát vettem szemügyre...

Sajnos a 27 fős csoportból 23-an a Taskenti út végére lerobbantak. Kitört közöttük a hasmenésjárvány. Valószínűleg valamelyik ebédtől kaphatták. Én ettől mentesültem, mert a kefírkúra megóvott tőle.megkönnyebbülten intettünk búcsút Üzbegisztánnak...

Itt hagytál, már több mint 5 éve. De az űrt, amit magad után hagytál, nem tudom betölteni semmivel. Olyan érzésem van, mintha belőlem is elvittél egy darabkát, minek a helye éget...

Moszkvába érve Tánya megszervezte a csomagok kihordását a buszhoz, és mi úriember módjára elfoglaltuk helyünket az előzőnél valamivel jobb panorámás buszban. És a busz elindult velünk a rémképként emlegetett Osztankinoi motelekhez. Ez a szállodának csúfolt háromemeletes téglakaszárnya az ötvenes években, Moszkvában tartott VIT-re készült...

Harminchat évesen kaptam első, úgynevezett piros útlevelemet. 36 évesen ültem először repülőn, és 36 évesen hagytam el először szülőföldemet. Katartikus élmény volt. Úgy kezdődött a dolog, hogy abban az időben már ki-kicsaptak korunk új kalandozói, bevásárló turistái a szovjet végekre egy kis barkács gépért, búvárszivattyúért és még sok más kurrens cikkért, hogy aztán idehaza többszörös áron megnöveljék alaptőkéjüket...

Hosszan kúsztam-másztam a barlangban, úgy éreztem, már évek óta nem láttam a napot... Különféle emberekkel találkoztam: zsidókkal, akik a deportálás elől menekültek el, s várták, hogy újra szabadok lehessenek már elvitt szeretteikkel... Rákóczi kurucaival, akik a nagyságos fejeledelem visszatértét várták. Amikor az özveggyel találkoztam, még nem tudtam, hogy az az utolsó előtti terem...

Összeszedem a gondolataimat, és már éppen mondanám a dolgokat, amikor mondja, hogy sajnálja, de nem nagyon emlékszik, hogy mi történt a bulin, ő csak ma tudta meg, hogy egyáltalán ismer engem. Na, ez fasza, gondolom magamban, de igazából hálát adok az istennek, mert ezek szerint nem csak én vagyok ilyen iszákos...

– Főherceg úr, alázatosan esedezem, tegyen le a katonai biztosítás nélküli nyílt utcai felvonulásról. Merénylők golyónak eshet áldozatul! A rendőrség nem tudja a tömeget kiszűrni! Végveszélybe sodorhatja magát.– a trónörökös gőgösen veregette meg a polgármester vállát.
– Hát, bizony ez a különbség közöttünk, ízig, vérig katonaemberek és gyáva polgári nyuszik között. Ti, rögtön megijedtek a szellőtől is, én pedig a viharral is dacolva szembeszállok az istennyilaival is...

A Nagy beavatás napja elérkezvén egész napos ünnepséget szervezett a Ceremónia Mester. Fanfárok hangja nyitotta meg a négyszögletű térre bevonulók sorát. A kétoldalt láthatatlanul elhelyezkedő vak zenészekből álló Tűzoltó Zenekar rázendített az Aida bevonulási indulójára. 666 fehér lepelbe burkolt szűz vonult elől, majd a sort szintén 666 szűz fiatal fiú zárta...