Zeushoz

Záporoznak a könnyek,
Hegyeket mosnak el.
Te csak ülsz és nézel,
Akár elfeledett -

Istenek az Olümposzról,
Hagyod, hadd pusztítson.
Mit érdekel a romlás,
Te úgy is mindig bízol -

Magadban, hogy lesz majd jobb is,
Ez sem a te hibád-
(Könnyedén tűröd, mit teszek)
Csak a másikban lehet rohadás.

Én lassan magányba halok,
Előtted teszem ezt.
Magamat fojt meg a bánatod,
S tudod, hogy erről sem te tehetsz.

Csak bámulod a másikt’,
S még büszke vagy magadra;
Eltűröd ezt is,
Hisz nem hagysz magamra.

Nem baj, hogy évek óta
Előtted rombolom magam.
Ha elküldesz – magadtól - ,
Csak úgy segítettél volna rajtam.

Belülről méreg mar:
A tehetetlen szerelem.
Kívülről téged látlak-
EZ számomra a gyötrelem!

És nem teszel mást,
Csak nézel le rám.
Akárha kisgyermek nézi
Titkon síró anyját:

Nem tudja miért,
Csak annyiban biztos:
Erről most nem ő tehet,
Követ sem dobott…

Térdelve zokogok
Kicsalva talán,
Végre pár percnyi érzelmet
Te, száraz szívű babám.

S csak ülsz, fogod a fejed,
Már nem is rám gondolsz talán.
Hiába heverek előtted roncsodként,
Te süllyesztettél el, s oly rég már!

Most mélyen, könnysírban fekszem hullaként.
S ha sírnék is, elnyeli a zöld nyálka s a vér.

Körülöttem (körülötted) egyre több a test,
Nem csak én szerettelek.
Veled egyedül voltam,
S most nem vagyok az - Hála neked!

Túl sok embert téptél már szét
Hideg közönyöddel.
S tetted földdel egyenlővé,
A hegyeket, lelkeket a köddel!

De engem már nem bánthatsz,
Nem bánthat már semmi.
Halálba kergetett a magányod,
Nem hall most már senki.

Nincs többé éjjeli hullatás,
Könnyeim rég elszálltak.
S ami valaha is megmaradt,
Csak Neked ajánlom, senki másnak.



2008.11.18.