Fáj a szívem, haj' de sajog,
Mintha lenne ezer bajom,
Vacog fogam, remeg kezem,
Könnyben úszik mind két szemem.
Mosolyog rám úgy, mint régen,
S ha rá nézek mégis félek.
Visszajött a régi kedves,
Ez érzéssel be sem tellek.
Délibáb csak! - súgja eszem,
Ne nyúlj utána két kezem!
Tudod úgyis: újra elhagy,
Összetör majd megint egy nap.
Visszajött hát! - mondja szívem,
Ez érzésnek párja nincsen!
Megváltozott, te is látod,
Ha nemet mondasz, megbánod.
S én egyre csak harcolok,
Mégis azt kell mondanom,
Már rég döntöttem mi legyen:
Ne haragudj rám eszem...
Kislányos a bája, de ez a gügyögés a vers rovására megy - szerintem. Gyermekvers formában eldalolni szerelmet, hát valahogy nem illik össze.
Mindemellett tetszett, s elárulom, hogy ha előveszem utoljára középiskolás koromban íródott versikéimet, hiába nyertem némelyikkel suli-versenyt, utólag ugyanilyen lenne a véleményem róluk. Ez az a vers-típus, ami csak a költőnek érdekes és csak az ő számára értékes. Tegyél bele valami egyénit, valami érdekeset ahhoz, hogy mások számára is mondjon valamit, nekik is szóljon!
Azért tetszett ám!