Vallomás

Egyszer életemben énis boldog voltam.
Elhittem, hogy örökké tarthat,
de megváltozott, eltorzult, amikor azt hittem,
hogy jobbra fordul...

Megöltél! Lelkem immáron örökké halott.
Pedig úgy láthatod, belül boldog vagyok...
Testem már csak egy üres tégely,
üveges szemekkel nézlek téged.

Várom az estét mikor megpihenhetnék,
szép kis arcodat darabokra szedném.
Szemembe hazudsz, tudom hülyének nézel,
lehet hogy az vagyok hiszen még élek...

Szerintem ez világ nem arról szól,
hogy szar kis faszságokra elpazarold,
kelj fel a földről és tanulj meg járni,
csak azután akarj a magasba szállni!

Szenvedés! Ez az ami jutott nekünk,
lelkünk mélyén azért remélykedünk.
Lehet hogy hiába, remélytelenül,
hiszen mi okoztuk amit másra kenünk.

De jó most itt, szabadég alatt,
szellők szárnyán bontjuk a falat,
ami közénk áll, ami elszakít,
sok sok embert teljesen megvakít.

Körölüttünk pusztul a világ,
mégis van három, vagy négy villád.
Azt hiszed, majd a pénzed megsegít,
majd nézel ha a borzalom beborít...