Vallomás

Tudnálak-e szeretni? - kérded,
De még magam sem hittem volna,
Hogy majd itt ülök megsemmisülve,
Eltűnt emlékek után haldokolva.

Nézve egy képet, kutatva egy arcot,
S átkozva magam mindezért,
Tudván, hogy más mond neki
Nap mint nap szerelmes mesét.

Jaj, pedig hányszor képzeltem,
Hogy szabadon fogom azt a kezet,
Mely a kilátástalanságból talán
Egy szebb élet felé vezet.

Birtokba venni azt a tekintetet,
Végigsimítani azt a hajat.
Kenyeremre kenni örökre,
Mint leglágyabb, legnemesebb vajat.

Megbecsültem volna, ahogy szokás
A brilliánst vagy fényes drágakőt.
Szívem legtisztább szeretetével
Titokban imádtam volna őt.

S csókja, az a páratlan gyönyör,
Ajkamra égve hirdeti máig,
Hogy mohón, megunhatatlanul
Szomjaznék rá mindhalálig.

De mikor elszáll már a harag,
S halkan lüktet odabent a kín,
A sírás forgatagában rázkódik
Még egy-két rakoncátlan ín.

Majd szemem kitisztulva száraz
Pislogással mered előre,
S bénultan gondolkodom rajta,
Hogyan kapkatnék nélküle új erőre..