Vak vagyok...

Glóriáddal fényesíted a Napot,
a feketét a fehér váltja fel,
de én ettől a fénytől vagyok halott
és ez senkit sem érdekel.
A te szemeddel láthatnám a szépet,
azon keresztül nézhetnám a világot:
láthatnám a zöldet, a kéket,
a fát, az erdőt, s a virágot.
De nem látom...

A Te lángjaid közt égek,
lándzsaként döfködnek szikráid,
melegségét érzem a légnek,
s rámborulnak szempilláid.
A tűz, mely által hamu leszek,
a Te tüzed, a Te lángod,
mégis a hidegtől reszketek,
de Te ezt nem látod.
És más se látja...

Vagy csak nem veszi észre senki,
hogy a magány fekete pókja
a fájdalom hálóját készíti
és egész testemet behálózza.
Fogva tart engem örökre,
kisajátítja egész lényemet,
előttem jövőm tiszta tükre,
de nem látom benne a lényeget.
Mert vak vagyok...