Utolsó vers

Utoljára szedem rímekbe,
Mit oly sokáig irántad éreztem,
Mert az útnak-mi egybefonódott tieddel,
Mára a végére érkeztem.

Eddig bírtam,
Már nincs mit remélni,
Olykor megérte félni,
De már vége,s akit szeretünk el kell engedni.

Volt, hogy fájt,
Mart, fojtott, égetett,
Volt, hogy álmodni hagyott,
S így nyertem új életet.

Tudom elrontottam,
De hogy így alakult, nem bánom,
Mert szívem romjai alatt,
Újra nyílik virágom.

Talán a boldog percek száma,
Nem sok, szinte kevés,
De megérte a bánat,
Megérte a szenvedés.

Most könny reszket szememben,
Fáj hogy elmúlt-nagyon,
Halkan kicsordul könnyem is ,
De nem bánom- hagyom.

Szívemen a sebek újra begyógyulnak,
Lelkemben öröm harangjai kondulnak,
Végleg elhagyott a reménnyel teli bánat,
„köszönöm hogy szerethettelek” suttogom utánad.

De ne hidd hogy feledlek,
Még most is féltőn szeretlek,
Örökké emlékeim között őrzöm az arcodat,
Érzem a kezedet, látom mosolyodat.

De már lemondtam rólad,
Kérlek engedd hogy elveszítselek,
Menj, de soha ne nézz vissza,
S akkor nem szakítod fel újra sebemet.

Talán nekem más valakit szántak,
Talán rám valahol máshol várnak,
Máshol talán megtalálom az igazi,
Vagy talán pont most hagyom itt .

2005.I.13.