Utoljára

Feléd nyúltam, hogy megfogjam a kezed, el akartalak érni.
Azt hittem tiszta vagy, csak az idődnek a pora rakódott rád.
De nem. Vezettél, és biztattál. Nem felejtem el.
A mestert a tanítvány fénye nyomta el, s te bennem
ragasztott képeket kerestél. Lenyomatot, ábrát,
gondolat - foszlányoknak árnyát, hitted szétszóródni.
Szétestem, kicsiny és alázatos semmivé,
őrlődtem, akkor a hiányod miatt.
Őrült sötétség vesz körbe, de nem engem, téged.
Beárnyékolsz.
Kedvesem.
Kereslek.
Az embert, a rétegnyi bőrök alatt.
Az a pici fény még ott van,
keresd meg őt kérlek, s győzd le a sötétséget.
Szükségem van rád, a jóra, ami benne lakozik,
a megromlott lelkedben.
Engedd,
add oda nekem, hadd világítson.
S majd, ha nemsokára átlépsz azon a folyón,
szabadon eresztem, hogy utadat segítse,
és megmentsen.
Nem engem. Téged.