Eléd lépek, én gyilkos.
Kezem a léttől nyirkos,
– a jónak ítélt útról
letérve már ne gondozz! –
hajamban kósza szél jár,
a vállamra varjú száll,
kutyák ugatnak engem,
és lerogyok a célnál.
Ne hagyd, hogy elfeledjem,
ki megláncolta lelkem,
ki szívem elrabolta,
ki emberré tett engem!
Engedd, hogy tűzbe nyúljak,
hogy dúlva mást feldúljak,
s hogy lángoló kezemmel
emésztő tüzet gyújtsak!
Engedd, hogy már ne gyónjak,
hogy bűneimért lógjak,
hogy felgyújtsák a testem,
égjek, mint csillag ólak.
Feledd, hogy megszerettem,
kit nem szabad, de tettem.
Feledd el azt a szót is,
mit soká’ nem ismertem…
Bánatom minden versét
a forró tűzbe vessék,
mit én szítottam egyszer
– néked bajod ne essék!
Ne hagyd, hogy eltemessen
a sírásó. A testem
ne koporsóban hunyjon
végleg – a végtelenben.
Ne add az Úrnak lelkem,
hisz tudod, sohse hittem,
és félek is magamban,
hogy miért jobb az Isten?
Mivel több, mint az ember?
Csak üldöz, áld és megver,
de teremteni újat
immár az embernek kell.