Tenere lupum auribus

Fülön fogtam a farkast,
Velem szemben vicsorít.
Mint fába szorult: ordít
És reám dühöt áraszt.
Csattogtatja fogait
De innen el nem riaszt!

Fogom a farkas fülét
Soha el nem engedem!
Nem rázogat félelem,
És noha mostmár végképp
Méregeti mindenem,
Mint kinek inná vérét,

Megrágná csontjait
És felfalná azonnal,
Fogom... farkas füleit...
Liftezgető gyomorral
Várom parancsait.

Elmehetnék... még nem késő!
Szökhetnék, mert elengedne,
De fogom fülét mindegyre...
Maradok, bár tudom, félő,
Hogy ha megteszem túl gyenge
Leszek ellenállni égő

Tekintetének a vadnak.
Elengedném két füleit,
Nézném, ahogy körbekering
Körültem. A csábításnak,
Ahogy rám hajtja szárnyait
Engednék. Néma lennék, vak.

Ha maradok... elesek.
Leterít a szenvedély,
Táncolnak vad vágy-érzések,
Minthogy megcsalom azt, ki fél
Hűtlenségemtől. A fülek
Kezemben. Forralják a vért.

Fogom a farkas
Füleit.
Kék szemében fény.
Félve int:
Üljek le mellé.
Mosolya,
Mint az enyém is
Mostoha.

Aranyszín a vágy:
Véteké.
Néma már az est.
Bűnöké
Az éjfél perce.

Fülön fogtam a farkast.
Tenere lupum auribus.