Számot kéne adnom

Rongyosodó érzések lapulnak ingem alatt.
Őrzöm emlékeim, vigyázom, mi megmaradt.
Álmaim, miket régen elveszettnek hittem,
vágyak, miktől halott és szerelmes lettem
vezetnek át hömpölygő, borús napjaimon,
délelőtt, délután bánat, este elveszett fájdalom.

Gyűrődött gondolatok laknak kalapom alatt.
Zsebemben tizennégy év, mi gyors’ elszaladt.
Jött a bánat egy napon s rám mutatott,
elolvasta versem, majd költővé avatott,
hogy verseimmel szüljem őt örökké,
így lettem az álmok helyett a bánaté,

most eljött az öröm, számot kéne adnom,
de szavam megrekedt, csak verseim adhatom
mentségül azért, hogy bánatba merültem,
s hogy az öröm helyett rímeket kerestem.
Versem szüli a bánatot, mint a Mesterek
szavai, mik ellen én nem tehetek.

Dal a barátról versét olvastam Viszockijnak,
s a Csatangolás című művét Ladányinak,
ahelyett, hogy tanultam volna a bibliát,
Adyt lapozgattam és József Attilát.
Tankönyvek helyett is Tóth Árpádot bújtam,
s még most is úgy vélem, többet tanultam.