Sorsunk

Úgy sétálunk el egymás mellett,
Mint két robogó vonat.
Fejed leszeged, rám sem nézel,
Nem hallod hangomat.

Mi csak két ismerős idegen vagyunk,
Nincs közös jelenünk, jövőnk, múltunk.
Mikor akartunk, akkor sem szóltunk,
Láttuk a lehetőséget, de vakok voltunk.

A sorstól megkaptuk egymást,
Nem is egyszer, hanem még egyszer,
De a már egyszer hibás vallomás,
Tudtam nem szólhat kétszer.

Vajon hányszor kereszteződik utunk?
Talán többször már biztosan nem,
És végleg közös lesz röpke múltunk,
Melyben elfeledve vár a szerelem.