Soha már

A tompa, zajos, üvöltő csend
Ezer tőrével sérti fel szívemet.
Keserű vérem alázattal csordul,
A hűvös padlón elterül, felém fordul – várom,
és sűrű mélyében önmagamat látom.
A forró, vörös nedű felszínén
zavartan reszket egy sötét alak,
körülötte időfalak, s
a percmutatók szörnyen lassú tánca,
a fiatal est homlokránca.
Zord, ítélő hatalma alatt
lelkem sziklavára összeroppan,
Dermedt könny koppan, idegen neki a föld,
Nem moccan …

Nem jön el a következő pillanat,
Soha, soha nem jön már,
Hitetlen’ vár a megváltott ember,
S a Gonosznak mélységet tár,
Hogy feszüljön bele,
Lüktessen a kiégett emberben,
Porból lett testben, teremtett lélekben,
Ebben az életben a holnap,
A holnap nem rám vár …
Vagy ha mégis …
Nem jön el soha, soha már.