Egy álomban, szivárványban,
léptem könnyű vasruhában.
Felhők között táncoltam,
tán magamnál sem voltam.
Megfogta hát két kezem,
az egekig emelt engem.
Csókja álomba ringatott,
így csaltam meg a napot.
Nem volt ez sem nagy románc,
csak suhanó, kis futás.
El kellett hát engedjem,
pedig tudom : szerettem.
S ha holdfény sem világít,
a szivárvány sem ámít.
Soha nem táncolt többé,
Nincs Hold, időnk a csöndé.
Gondolkodóba estem:
Biztos, hogy szerettem?
Hogy több éve nem láttam,
utána így már nem vágytam.
Ürességet éreztem,
Elment mindentől a kedvem,
csak álltam, és bámultam,
nagyon elcsodálkoztam.
Nem csoda volt, csak rájöttem,
Ím, nekem semmim sincsen,
szerelmem, se életem,
Mindkettőt elvesztettem.
Nem lett nekem attól jobb,
hogy csak vártam egy lovagot,
aki megment, és elcsábít,
aki fényével elkábít.
Mindössze ültem egy sarokban,
a kirekesztett vadonban,
önző módon, vártam arra,
Hogy valaki sebem bevarrja.
- Nekem kell valamit tennem!
Felemelem már a fejem.
Elfutottam, szedtem lábam,
Balgaságból felrázódtam.
Elszakítottam már végleg,
butasághoz a térképet.
Elégettem, - ne is lássam! -
Soha én meg ne találjam!
Fellélegeztem, tisztán láttam,
van esélyem a világban.
Hold, és Nap nem a szerelmem,
Csupán undok képzeletem.
Nem is jöttek vissza többet,
Megtaláltam a helyemet.
Én csak azt kívánom nektek,
Ne képzelődve éljetek!
:grinning: