Remény?

Kripta maradt már csak, mely múltat őriz meg.
De vajon ez a múlt kit idézhetne be?
Benyitunk a kapun, hogy megleljük választ,
Arra a kérdésre, melyet Senki kutat.

Körben hősi cselekedet, ősi regény,
Hogy ki élte át már ez csupán rejtély.
Egy koporsó pihen e teremben békén,
Körbeöleli fekete, tüskés növény.

Ki volna a bátor, ki pajzs útjába áll?
Finom érintés éri, a rózsa szirmát.
Megtisztítva mindentől, ami rontja azt.
Ismét felvillan, az azúrkék korona.

Ki e fényt megnyerte, szívét szerette.
Akiért az fénylett, azt szolgálta féltve.
Eléje tárult hát, az a koporsó maga.
Kinyitni azt a poklot, mégsem tudta.

Sötét kard lebegett ott, buján szólongatva.
Ki az ki bátor, ki az, aki őt húzza?
Egy gyengéd ököl, mely mégis elszánt maradt,
Félretolta a tőrt, hogy tovább próbálja.

Fehér kard tündöklött most, szentül biztatva,
Ő lesz e az ki végre megszabadítja?
Válaszra nem méltatva, próbálkozott még
Nem kötötte le se az álom, se a rém.

Két kard csupán lebegett, körbe mint felhő,
És megtörve próbát, két kézzel fogták Őt.
A szelíd kéz most már nem nyugodott lejjebb,
Egyenest pengékbe nyúlt, fájón érintve.

Csönd honolt pillanatra, vér cseppje tört meg.
Csörgedezett tova életlen pengéken.
Lehullott fénye és sötétje ármánynak,
Már csak ez maradt, a bátorsága maga.

Összedőlt koporsónak kemény fedele,
Alatta nem várt más, csupán a fekete.
Kiszállt egy holló, csőrében egy matt tollal,
Szemében undor, valamint búbánat szúrt.

Ész kell, hogy megszerezze, másra nem hallgat,
Érzelmek nem bódíthatnak el egy agyat.
És mégsem gondolta tovább, csupán lépett,
Szúró érzés és melegség folyt le véle.

A csőre vágta száját, de nem ereszti,
Az elmét egy dologgal csak felütheti.
Egy csók mely édes és kényes, egyben véres,
Szenvedély és szenvedés szülte meg nekem.

Eljött hát a végszó hangja, károgva szól,
És mégis kiszabadult ő, az álmodó.
Kék rózsája ismét fején pihenhet meg,
Örömmel simogatja meg, nem bánt sosem.

Kardjai is ismét helyükön pihennek,
Fényük világítja tovább sorsát messze.
Tolla pedig ismét helyén, szíve felett,
Hiszen jól csak szívvel látja meg az ember.

Egy dolog maradt csak, idegenre nézett.
Kezével vért törölve, hajol füléhez.
Egy szót suttog csak, szívéből kívánja már,
Hadd kaphassa meg ő is, a puha ajkát