Rémálom...

Kavarog a hó
az éjszaka csendjében,
léptem zaját elnyeli-
nem hallja senki sem,
Hogy hozzád indulok...

A fagyos szél végigsöpör az úton,
megborzongok, de nincs kihez bújnom-
A szél kacagva suhan tovább.

A csillagok hidegen
ragyognak az égen,
A föld, a hótól ezüst-
porral szórt- szép ez,
de nélküled mit sem ér.

Csak bolyongok egyedül,
a sötétség a társam,
hiába nem kértem.
mert én a fényre vágytam,
a fényre, mely hozzád vezet.

A sós könny jéggé dermed arcomon,
egyre kérdezem:-Miért kell harcolnom?
Várom a választ, de senki nem felel.

Erőm fogytán, a
hóba roskadok,
A pelyhek beborítanak...
Felriadok,
csak álmodtam az egészet...

Minden csendes és te
itt alszol mellettem,
hozzád bújok és
a félelmeimet feledem-
feledek mindent, ami fáj.

Felébredsz, két karod szorosan ölel,
soha nem éreztelek magamhoz ilyen közel,
s nem is szerettelek még ennyire.

Lehunyom szemem,
a pillanatot szívembe zárom,
kinnt esik a hó,
de nem bánom...
Nem, amig tudom, hogy melletted ébredek...

2006.