Porcelán

Gyermek kezek és ráncok suttognak.
A csempén porcelán koppan,
kávé csorog egy foltban.
Pedig ég bent a villany,
fájón visít az áram,
függöny tükrén átvillan.
Nem tudom már, mit látok, és mit
hallok.
Elég lenne ha suttognál, nekem már az is
hangos.
De nem annyira, mint a csend.
Csendben soha ne maradjál, inkább suttogjál.
Tovább repül az albatrosz.
Még fekete a konyha, ég bent a villany,
a legfeketébb az abrosz,
fehéren világít. Éppen most virrad.
Ujjpercek ropognak, és míg a hajszál nő,
felnő egy kisgyermek az asztal alatt.
Tudod, most éppen esik -
szanaszét esik még az élet is.
Lassan olvad a cukor. Főleg, hogy a kávé a falon csorog.
A kanál pedig lyukas.
Lila bögre volt, összetört.
Nem is látom már. Csak hallom,
valahonnan belülről hallom.
Azóta is mesélem neked.
Sírva mesélem, hogy szétesett a konyha.
Tudod, amikor egyszer esett.
Rám esett és többé fel sem kelt.
Fekete vagyok, olyan világos fekete,
mint amikor nappal van.
Nappal mindig keresek egy keretet
és elbújok a múltban, a múltban, ami
megfagyott, és én
összetörtem.
Hogy halljak egy kis hangot.
Ezt a várost már senki nem menti meg.
Zuhanok, közben ezer fog visít,
mind az álmomért könyörögnek,
pedig fejjel lefele zuhanok;
- fejjel-lefele -
egészen a halálomig.
Addig.
Azóta sírva mesélem mindig;
tudod. Amikor egyszer esett.