Öntudat

Szia! Ez az öntudatom
hogy ki is vagyok így tudatom.
Ritkán jövök elő, de akkor tiszta erőből
halovány hétköznapjaim újra, s újra kezdődnek előröl.
Egy lelki áldozat vagyok, aki elveszet
ki azt se tudja vajon milyen is az, ha élhetne.
Küszködés a mindennapokkal mosolyt erőltetni arcomra
egy örökös csata napról napra, a soha véget nem érő harcba.
Senki nem érinthet meg, hisz magamnak se hagyom
lehet kiabálnál, de akkor se hallom.
Egy nyitott börtönbe zártam önmagam
magam, mert mások ilyenné tettek hasztalan
unott arccal járok az emberek között, mint egy árnyék, aki valódi alakot szeretne ölteni, de
nem tud fél a valóságtól fél a múltbéli félelmektől, fél a félelemtől
pedig lelkébe ott él a tűz, hogy talán majd a holnap ...
s eljövendén már nem is olyan fényes kopott legalább annyira, mint az előző
újabb mosoly az arcra ugyanolyat, mint régen azt a jaj de boldog bájvigyort, amit már nem is erőltetek
bár tudhatnám milyen is lehetne az, amikor nem őt veszem fel felégetem az összes berögzült mimikám
s azt veszem elő, ami benne belül él leginkább
fáradt vagyok a nap minden percébe, mintha talpon lennék
a felkelés a legrosszabb talán a legfárasztóbb mindközül
talán már nem is fizikailag, mint inkább lelkileg újra nekivágni a reménytelen egyhangú világnak
néha kergetni egy-két vágyálmot belerepülni más bőrébe, vagy talán abba ki valóban lennék
néha tűző napsugár mellett is libabőrösen merengek érzelemhullámaimon, amit csak a zenétől kapok meg
zene igen, ez ami ringat, eltart segít legalább egy alapállapot elérésére, de jaj akkor, ha nem az szól
ami éppen megérintene, ringatna, vagy éppen erősítene, akkor magamon taszítok egy újabbat, s kerülök a földre
mintha egy játékszer lenne, mellyel próbálok magamnak érzelmeket generálni, mint tűt a szénkazalba
hiányzik a gyermeki vágyam be nem teljesülései, az hogy érvényesülés nélkül élem napjaim, s nem jutok
megfelelő erőhöz csak a keserűség egy apró darabot is, ha kapok az oly kevés, s csak lángot szít, amit nem tudok szinten tartani
nem ismerem magam nem...