Nem vagyok bábú!

Eddig bármi történt,
mindig ott voltál,
alattomos árnyékként vártál
a megfelelő pillanatra,
hogy belém döfhesd a múlt kését.
Marionett voltam kezedben,
zsinegeken rángattál engem.
Azt tettem amit te akartál,
mert szavaiddal a múltba
minduntalan visszarántottál
ezzel újra meg újra
fájdalmat okoztál
lelkembe tiportál.
Mikor már azt hittem,
rendbe jöttem, erős vagyok,
nem tehetsz már kárt bennem,
mindig rácáfoltál.
Akárhogy próbáltam,
nem sikerült tovább lépnem,
mert ha megtettem
az első lépéseket,
megjelentél, és
reményem odalett.
De tudtam, eljön
majd a pillanat,
mikor megszűnik
felettem az uralmad.
Csendben a sarkamra álltam:
Többé nem irányíthatsz,
nem hagyom magam!
Jogom van nekem
is a boldogságra,
látni a sötétben a fényt!
Nem leszek a bábud többé,
nem taszíthatsz már
kilátástalanságba.
Lezártam a múltam,
szórakozz mással,
Nincs rám hatással
akármit mondasz.
Elszáll az erőd,
amit belőlem merítettél,
erőt vesz rajtad a gyengeség,
ahogy az amit tőlem elvettél,
újra visszaszáll belém.
Most beléd rúghatnék,
hisz a földön vergődsz.
Elégtételt vehetnék,
de nem teszem.
Én nem vagyok
annyira szemét.
Látlak kínok között,
a szemem előtt veszed
utolsó lélegzeted,
és a múlt fantomjaként
válsz lassan köddé.