Nélküled

Ó hogy is kezdjem,
mihaszne versemet,
hogy szedjem rímekbe,
mi bántja lelkemet.

Először is az,
hogy nem vagy velem,
nélküled pedig,
értelmetlen életem.

De tűröm...
tűröm, mert szeretlek,
bár olykor gyűlöllek,
s megvetlek.

De szükségem van rád...
igen ezt érzem,
s miért nem lehetsz enyém,
többet nem kérdem.

De hiányzol...
minden percben gondolok rád,
hisz te vagy az ki szívemben él,
ki miatt szívemet égeti a vágy.

De nem tudom elfogadni,
nem tudom elfogadni, hogy nem nekem szántak,
nem tudlak elengedni,
mert szívemet marja a bánat.

Túl fontos vagy nekem,
jaj bocsásd meg hogy ezt mondom kedvesem,

bpcsásd meg nekem,
de szeretetre éhezem.

Csak ne gondolnék annyit rád,
de szívemen elhatalmasodott az érzelem,
s már a bánat uralkodik lelkemen,
az ördögé az életem.

Csak egyszer ölelhetnélek,
csak egy pillanatra lennél az enyém,
s tudnám hogy nem volt hiába,
minden könny és remény.

Szeretném elhinni,
hogy ez megtörténhet,
s elérhetlek téged,
de közben mégis félek...

Félek a csalódástól,
a bánattól, s akönnyek
záporától.

S bár a csalódástól félek,
olykor remélek,
bízom benne, hogy szívemben elhozod a tavaszt,
s arcod arcomra örökre mosolyt fakaszt.

Annyi mindet szeretnék mondani,
de nem lehet szavakba önteni,
s most be is fejezem,
mert ismét miattad könnyes két szemem.

2004. III. 24.