Most azt mondod nem...

Most azt mondod nem, bár én tudom: mégis.
Mosolyogni látszol, de könnyezel mégis.
Könnyezel, mert szíved meg hasad,
hogy a lány akit szerettél volna,
már örökre csak a múltnak marad.

Múltnak marad semmi másnak,
És magadban mondod, bárcsak
Bárcsak egyszer a tiéd lehetne
S többé már neked semmi sem kellene.
Semmi és senki ezt mondanád százszor
Csak mindig vele lehess, örökké és bárhol...

Örökké és bárhol ezt gondolod százszor
azután felébredsz, és rájössz, hogy ez csak mámor.
Mámor és álom, mely összefügg egybe
A kettő közti kapocs semmi más, csak én meg te.
Bár tudod, hogy mi csak barátok lehetünk,
mégis küzdesz, harcolsz menthetetlenül.
Lelked, szíved küzd egyre rendületlenül,
Hogy talán egyszer majd eljön az idő,
hogy tiéd lehet az akire mindig is vágytál. Ő.

Ő, aki számodra a jelen és a múlt.
És amikor a jövőtökre gondoltál, a könnyed hullt.
Hullt, mert már érezted menthetetlen,
de te úgy érezted még van miért, még kell küzdened rendületlen.
S lassan elfogy léted, mint ahogy egy égő gyertyaszál
És Te még mindig küzdesz, bár az élet elszáll.
Így megy ez, egy körforgásban, s körbe-körbe jár
Míg már megöregedtünk, s létünk messze száll...