Megőrültem vajon, Magammal beszélek?

Búsan fütyürésztek körülöttem a falak,
Csend mámorában senki el nem szaladt. 
Önmagammal voltam , s néztem körbe-körbe
Fülembe dallamot a némaság kottája szőtte.
Rámnézett a Tollam, arcomba nevetett,
De mélyen tudtam, Ő az, ki igazán szeret. 
Egyetértés volt közöttünk, szép barátság a Tinta,
Lelkem esős talaján, elmosódott minta.
Árnyék beszélt Hozzám, gúnyos volt és konok,
Égi fényből szikrát játékosan lopott.
Sötét, hűvös szavaival, igazolta tényét,
Csakis Ő döntése, kinek hagyjon békét.
Megőrültem vajon, Magammal beszélek?
Körülöttem bizony lángra kélt az Élet,
Cirkusz, hol Bohóc szomorú, de csak azért is nevet
Még mindig nem értem saját Életemet...