Még mindig...

Április 17, bennem nem változott semmi,
ugyanúgy próbállak, de nem tudlak feledni.
Menekülök, megfeszülök magam előtt én is,
Bánatomban könny tör elő belőlem mégis.

Ülök a papír felett, tollal a kezemben,
A múlt emlékei pörögnek fájón szívemben.
A rádióban egy szerelmes dal hangzik fel,
Az én érzéseimet fújja, rólad szól, hidd el!

Haragszom magamra, az egészet nem értem,
Miért kellesz nekem még mindig? - ezt kérdem.
Átsírhatnék én északákat, de minek?!
Minden egyes könnycsepp úgy fáj, nem is hiszed.

Egykoron azt mondtad felejtselek el örökre, zárjalak ki szívemből.
Azt gondolod nekem megy ez egyáltalán? Vagy egyből?
Elárulom, Kedvesem, halkan, csendben, hogy nem!
Midnen kényszerű utam feléd kész gyötrelem.

Napról napra eldöntöm, hogy búcsút mondok neked,
de nem megy, örökkön a régi vágyak kergetnek.
Nem tehetsz róla, nem a Te hibád, s nem az én hibám,
örök szenvedésre lettem ítélve talán...

Örök szenvedésre, vagy örök szenvedélyre, ezt nem tudom,
de a fájdalom terhei nyugszanak vállamon.
Erősen tartanak, a megnyugvást nem engedik,
talán addig, míg tudatom meg nem törik.

Törött tudattal már nem gyötör a bánat,
s a vágy sem, hogy bárcsak láthatnálak.
Megtörve, csendben, nem szomjaznék csókodra,
csak egy hosszú, édes, megváltó, mély álomra...