Márványváros

Fázol s bármerre nézel,
A havas táj egybenőtt az éggel

Itt térdelek most, hol az Élő
Némán imádja a szellemet
S kéri, nyugalmat adjon az,
Ki mit adott, bármikor elvehet.

Szürke márvány, ami maradt,
Millió emlékmű a fehér hó alatt.

Nehéz sóhaj szakad fel az égnek,
S tör párafelhőként az égnek
Lassan enged a fagyott hó,
Hol apró gyertyák égnek.

A Szeretet, mi örök fényként ragyog,
Tudatja Ővele, most itt vagyok.

Változik a lég, érzem én is,
Szívem nem magában dobog,
Velem van Ő is, kihez jöttem,
S minden láng fényesebben lobog.

Felém lép a semmiből egy alak,
Látom könnyed járása nem érinti a havat.

Arcomhoz ér és megsimogat
Könnycseppet töröl ki szememből,
Nem szól, mégis értem :
Igen, a túl sok szeretet is öl.

Értem amit mond, de hinni nem tudom,
Valahol mélyen ezt tagadni fogom.

Úgy szeretnék mesélni Néki most :
Tudom már, mi az igaz szeretet,
Megtaláltam mire vágytam
Tudom már, Embert szeretni mennyire lehet.