Magányos éjjelen

Már be vagyok zárva
A szűk, sötét szobába,
Hol elpusztult oly sok előd:
Megfojtja a
Magasra törőt.

Érzem, rohadnak a falak
És néma penész folydogál
Felzabálva a bogarat,
Mely félve az útjába áll.

Sikolt a lámpa fénye,
Fojtogatja a sötétje
E magányos, hosszú éjnek;
Menekülnek a remények.

Valami fojtott rágás most
Mintha egy bús szív volna,
Szomorú ritmussal dobog,
Tudja: mit rág, elfogy holnap.

Egy repedés a falon,
Ennyi van a külvilágból.
Jaj! Szörnyű kép: egy halom!
Néma sír, rajta kereszt
Egy régi, elmúlt,
Emberi világból.

Íme, imámat mennyekben lebegő, kegyes Angyal,
Ki a halandót szánva kimented a nem kegyes árnyak
Életet elfojtó sivatag hullámaiból, halld
Kérésem: szánj meg! Lásd, esdekelem neked én is.
Hű szivem égő szomját egy lány, jajj! az okozza;
Szomjat eloltó forrás szív lehet, az, mely a szívem
Forrongó dobogását jó Cupidóval eloltja.
Angyal, add szívem rokonát had lelem én meg!