Lovaglás

Lovagolni jártam egy ideig,
Nem sokat, csak fél évig.
Gábor volt a mesterem,
Egy fiatal ember, aki nagyon kedves.
Lovagolni bent volt jó,
Hol nem volt hideg, s nem esett hó.
Egyszer aztán valaki tévedett,
S a ló magáról levetett.
Fájt a szívem keservesen.
A hibát egy férfi követte el,
Aki nem figyelt jól, s bejött nem csendesen.
Ez nekem nem lett volna baj,
De a ló viszont felpattant!
Megijedtünk, erősen reszkettem,
Oly’ annyira, hogy én le is estem!
Hopp! csak ennyi volt,
S valaki a földön landolt!
Csak én lehettem az, ki oly’ nagyot koppant,
Körülöttem ketten is teremtek nyomban.
Nyugtatgattak: nem lesz baj!
Rögtön felpattantam, már jobban is voltam.
Egy-két körre még visszaültem volna,
De nem engedték: jobb ez így-mondta.
Jó is volt, már nem is fájt.
Nagy szerencsém volt, biz’ ám!
Én nagy hamar kihevertem,
De a lónak ennél több kellett.
Később még visszaültem néhányszor,
De ő még megpróbált ledobni párszor.
Féltettek is sokan,
Már nem szerették a lovam.
S nem kellett több a lónak,
Elpatkolt nagy hamar,
De a szívemben nagy nyoma maradt.
Többé nem ültem ültem lovon soha,
Mert senkinek sem volt olyan jó lova!


/2006. 08. 15./ Debreczeni Judit /Hajdúsámson/