Látlak!

Kis semmiségnek tűnhet csak csupán, e pár sor mit papírra vetek, az is,
annak ki nem érzi át mit is jelent! A legtöbb ember mosolyog majd és
legyint, elveti, soraim erejét:

Látlak! Fáradt szemeidből olvasok!
Ilyen tekintetet többé látni már nem akarok!
Hisz ha másban, nem is a tájban elvész, mi most talán még bölcs
megállapítás, holnap, könnyek közt elkallódva, elapadó valóság!

Látlak!
Bosszant, amit látok! Szomorú vagy!
Nézz szét, mert az igazi csak pár lépés, s ha jól fülelsz, a hangját
bármikor meg hallhatod, szemeiddel őt, bármikor meg láthatod!
Szembe jöhet az utcán, egy vonaton, villamoson, vagy akár egy forró
nyári napon, valamelyik tóparton, ücsöröghet a városi park egyik
kopott
padján, és az is lehet, akire nem is gondolnál!
Csak légy merész, munkába temetkezni, ugyan már mi emberek nem
tudunk társ nélkül, egyedül élni!
Nem is kell más, mint reggel felkelni, munkába temetkezve, lótni-futni, a
kis dolognak is fülig érő szájjal örülni!
Este fáradtan, hűvös ágyba egyedül bújni, ott furcsa, lökött álmokat
szövögetni, mint ahogy gondos pók a szobasarokban, szövögeti
légyfogó hálójának, apró ráncait! Nem kell!
Ha felejtesz, azt azért tedd, mert te úgy akarod, az érzés úgyis örökre
megmarad, beírja magát, mint kék tinta, kimoshatatlanul, minden egyes
szövet szálba! És ha egy csók emléke újra éled, s szemedben megint
bánat könnye gyűl, gondolj arra valaki téged, ugyanúgy hiányol ott
legbelül.
S ha a múlt halványulni kezd, s a tintafolt, már alig látszik, tiszta lappal
kezdhetsz, örülhetsz majd egy új tiszta szerelemnek! Tudod, ez az ami
akárhogy elkezdődhet...egy a titka csak csupán, hallgass a szívedre ,
úgy igazán...