Külsőt kapva

Halhatatlan voltam és vad,
Nem volt fal, ami megállíthat.
Enyém volt az Űr zenéje,
Azzá váltam, amihez értem.

Szeretett, Semmimben jártam;
Gondolataimmal tovaszálltam.
Nem hatott rám, az idők szakasza,
Miközben bejártam a Tudattalant.

Ám Örökkévalóságomat ellopták.
Álnokul megidézték a fogdám.
Kiragadtak, végtelen világomból.
Rabbá váltam, átkos átkomtól.

Zord akarattal elrángattak,
Kemény vasakkal felnyársaltak.
Végzetem nem kegyelmezett.
Elrablóim, egyenest elvezettek.

Kínozva kegyetlenkedtek,
Éles tárgyakat belém vertek;
Téptek és martak,
Húsomba, belefaragtak.

Kapartak, és vadul vájtak,
Rám zúdult a kínok árja.
Szívemet véresre karmolták,
Hiába ordítottam, meg se hallották.

Mint Nem-létező elvesztem;
De szert tettem egy létező szerepre.
Külsőt kaptam, mely Börtönöm,
S e világhoz köt örökkön.

Elkaptak és megsemmisítettek.
Kimért, kemény kőalakká tettek.
Én, pedig mereven megengedtem,
Miközben, magamat megvetettem.

A Semmi kivetett magából;
Kisöpört, alaktalan agyából.
Természetességem kihunyt,
Valóm maradványa a Földre hullt.

Határtalanságom elveszett;
Valódi Anyám megvetett.
Lelkem, legyengült egy asztalon;
Vérem, megfakult a talajon.

Meghaltam, mikor megszülettem.
Csökevény, csupasz és csúnya lettem.
Légies hártyapáncélom, alig védett,
Mikor esetlen, a Lét szemébe néztem.

Vagyok, de mégsem élek.
Testem, megdermedt kéreg.
Mozogni, már nem tudok,
Kéretlen külsőmmel, térde borulok.

Így gyötrődök, cselekvésre készen,
Formámat, semmirevalónak érzem.
Maradok megcsonkított, kőbezárt lélek.
Aki, csupáncsak Vízköpőként élhet.